Sztori

Jennifer Rees: Longfield réme

 (avagy: Jack, az üszkös képű srác)

1. Jack, a rettentő

Jack [dzsek] már első ránézésre sem volt olyan, mint a korabeli, 12 éves srácok. Nigériai

származású apjától fekete göndör hajat örökölt, ír édesanyjától pedig feltűnően fehér bőrt. És mintha mindez még nem lett volna elég, az arcán egy élénkvörös anyajegy éktelenkedett, ami miatt üszkös képűnek is csúfolták. A gyerekek kirekesztésének, gúnyolódásának, gonoszkodásának szüntelen céltáblája volt, de őt nem volt, aki megvédje, vigasztalja, simogassa, bátorítsa. Jack ugyanis nem csak külsejében különbözött ennyire a többiektől, de az élete is egészen más volt. Nem a saját családjával élt, hanem intézetek és nevelő családok között ingázva töltötte egész addigi életét.

Eleinte nem könnyen szakadt ki az intézetből, aztán nagy nehezen megszokta az életet egy-egy örökbefogadó családnál, de valahogy mindig történt valami, ami miatt őt, mint egy darab fát egyszerűen tovább adták, „kipakolták”. Jacknek fájt a sok csalódás, bizonytalanság, s mindez konokká, nemtörődömmé, durvává tette. Nem akarta többé átélni az elhagyatottság fájdalmas érzését, ezért, hogy védje magát, inkább ő támadott. Ahogy mondani szokták, „legjobb védekezés a támadás”. Úgy érezte, mindez azért történik vele, mert gyűlölik, hát úgy döntött, ő is gyűlölni fog mindenkit. Mivel bántotta mindaz, amit vele addig megtettek, úgy döntött, ő is bántani fog másokat, még mielőtt azok tennének vele bármit. Bármerre is vitte élete útja, mindenütt durva verekedőként és galád gyújtogatóként vált hírhedtté tanárai, iskolatársai, a befogadó család és intézeti nevelői előtt.

Jack már ki tudja hányadszor indult útra nevelőjével, Lewis [luisz] úrral egy újabb befogadó családhoz. – Most sem lesz másképp, mint eddig bármikor… csak idő kérdése, mikor dobnak ki – gondolta a Longfield [longfild] felé vezető úton, az autóban Jack. Nevelője is számított erre. Jack dúlt-fúlt magában, s már most elkezdte szövögetni piszkos kis terveit: hogyan szabadulhatna meg az újabb, egyelőre még teljesen ismeretlen családtól.

Azért került oda ő, a „rettentő”, mert annél a családnál már nem egy gyermek élete egyenesbe jött. Jack ezt az „utolsó esélyt” az intézet új osztályvezetőjének köszönhette. Ha ez sem válik be, és egy galiba, mondjuk egy kiadós kis gyújtogatás miatt onnan is el kell jönnie, akkor már csak a javítóintézet jöhetett számításba. Jack minderre vállvonogatva, dacosan és dühöngve gondolt.

Ami Jacket a Jarvis [dzservisz] családnál várta, az számára teljesen ismeretlen volt. Nyugalom, egyszerűség, türelem honolt a házban. Életében először külön szobát kapott, ahol magában lehetett anélkül, hogy bárki figyelte volna, mit csinál, ahol nyugodtan alhatott anélkül, hogy mások horkolását, szuszogását, forgolódását kellett volna hallgatnia, tűrnie. Itt nem ordítottak vele, nem parancsolgattak neki, s nem kellett az ételért megdolgoznia, de mindig finomat és eleget ehetett a háziasszony jóvoltából. Jack csak „Remegő pudingnak” gúnyolta őt a háta mögött. 

Az új iskolában, ahová Peterrel [pítör], a család nagyfiával járt, az igazgató és Percy [pörszi] úr, a tanára előítéletek nélkül, türelemmel fogadta Jacket. Na, a gyerekek azok már más lapra tartoztak. Ők hozták a formájukat. Ugyanúgy csúfolták Jacket az anyajegye, vagy az öregecske pulóvere miatt, mint máshol. Meg is kapták a magukét az első adandó alkalommal. Jack rendesen ellátta a bajukat. Otthon azonban verés és büntetés helyett Petertől elismerést kapott, az apa pedig, aki postás volt, jóformán tudomást sem vett erről az első fiús csínyről.

2. Gyűlölet, gyűlölet, ostoba gyűlölet…

Az egyik első, Longfieldben töltött hétvégén Jack rettentően unta magát, és arra gondolt, milyen jó is lenne elszívni egy szál cigit. Mivel azonban pénze az nem volt, a háziasszony pénztárcája körül kezdtek járni a gondolatai. A család minden tagja foglalatoskodott valamivel, így szabad volt az út a folyosó végén álló fogason lógó táskáig, melyben ott lapult a kiszemelt „áldozat”, a pénztárca. Jack már majdnem megvalósította piszkos kis tervét, amikor váratlanul a háta mögött megszólalt valaki. Jack megrettent: – Na most végem! –, és a kezét megpróbálta nagyon óvatosan és észrevétlenül leereszteni. Ijedt, meglepett, de ugyanakkor dühös is volt, mert nem igazán tudta eldönteni, vajon látta-e őt Jarvis úr, az apa, aki vidám fütyörészés közepette megkérdezte, volna-e kedve segíteni neki a kerti lomok elégetésében. Jack legszívesebben nemet mondott volna, hisz nem kedvelte a munkát, de a tűz, az égetés gondolata lázba hozta, így rábólintott. Egészen sötétedésig dolgoztak, és Jack maga is meglepődött, hogy mennyire élvezte a munkát.

Másnap a finom vasárnapi reggeli után az egész család a „szép” ruháját vette fel, s kedvesen hívták Jacket is, menjen velük templomba, ha van kedve hozzá. Jack úgy rázta a fejét, mint aki el akarja azt hagyni. – Dehogy megy ő olyan helyre! – gondolta. Főleg azok után, amit az egyik intézeti dolgozó mondott neki egyszer, mármint, hogy az ilyen Jack-félék úgyis a pokolra jutnak.

Unalmától hajtva Jack elindult, hogy felfedezze magának a falut. Meg is jegyzett néhány könnyen felgyújtható szénakazlat, fészert, meg „ilyesmit”. Végtelenül csendes és kihalt volt az egész falu, így a fiú nagyon megörült, amikor egy nevetgélő, vidám társaságra lett figyelmes. Örömmel indult feléjük, de a mosoly hamar lehervadt az arcáról, amikor rájött, hogy azok az emberek éppen a templomból jönnek kifelé. Ahhoz már túl késő volt, hogy visszaforduljon, mert észrevette az a „fura” nő, aki új nevelőanyjával beszélgetett. Kénytelen-kelletlen odament hozzájuk, de nem maradt sokáig. Mivel a hölgy meglehetősen leereszkedő, ugyanakkor fenyegető hangon beszélt Jackhez, a fiú igen szemtelenül vágott neki vissza. Ezek

után, ugye, nem volt miért tovább maradnia, így hát hazanyargalt. Feszülten, a büntetéstől tartva várta a családot a nappaliban. Bizony meglepődött, amikor a hazaérkezők a nevetéstől pukkadozva rogytak le a fotelekbe. A mama ugyanis megvédte Jacket, és helyre tette a méltatlankodó hölgyet ott, a templom előtt. Az eseten mind jót kacagtak, kivéve a papát, aki azért arra is rámutatott, hogy így nem szabad beszélni még akkor sem, ha a hölgy tényleg bántó volt.

Jacket az elmaradt büntetés, a kedves, barátságos dorgálás, helyreigazítás szörnyen összezavarta, hisz ő gyűlölni akarta a Jarvis családot. Nem akart közel kerülni hozzájuk, hogy ne fájjon, ha majd elküldik őt a többi előző családhoz hasonlóan. Ez a gondolat azonban a család kedvessége miatt eléggé elképzelhetetlennek tűnt. Az egyetlen dolog, amihez azért mégis tartani tudta magát, az a szótlanság volt. Kezdettől fogva nem beszélt a családdal, csak hümmögött, bólogatott, rángatta a vállát, vagy egyéb hasonló módon reagált, ha szóltak hozzá. 

Jack időnként elgondolkozott, miért ilyen furcsák ezek az emberek. – Az egész család folyton vidám és soha nem bántják egymást. A papa csöndes, de mintha mindig belelátna az ember gondolataiba. Nem kiabál és nem ver. Érthetetlen – gondolta a fiú. – Peter meg egyenesen bosszantó a maga nyugalmával. Hogy lehet egy ennyire erős fiú ilyen türelmes, vidám és beszédes?! A kislány, Janie [dzseni] is folyton csacsog és mosolyog, mint a mamája, aki ráadásul még jól is főz. Bosszantó! Micsoda alakok! Utálom, gyűlölöm, hogy ők ilyen boldogok! És csak azért is gyűlölni fogom őket! Engem aztán nem puhítanak meg! – Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak időnként Jack fejében, de gyűlölete időnként tettekben is megnyilvánult. Petert folyton folyvást igyekezett felbosszantani. Nagy csalódásként élte meg és végtelenül bosszantotta, hogy a magas, atléta termetű fiút lehetetlen volt kihozni a sodrából. 

Egy szombati napon Peter futóversenyen indult, ahová a család is elkísérte, de Jack nem akart velük menni. Amikor egyedül maradt, elővette Peter biciklijét és elindult vele. Remekül érezte magát száguldozás közben – legalább annyira, mintha gyújtogatott volna. Még sohasem volt saját bicaja, sőt még csak rendes családja sem. – Ez nem igazság! – gondolta, és már újra forrt benne a düh, a méreg, a gyűlölet. Szörnyű dologra szánta el magát. Óriási tüzet rakott és elégette Peter biciklijét. Alighogy végzett, Jarvisék meg is érkeztek. Peter azonnal keresni kezdte a biciklijét, mert a verseny után, levezetésként szeretett volna bringázni egy kicsit a faluban. Amikor kiment a kertbe, hogy Jacket is megkérdezze, nem látta-e, azonnal látta, mi történt. Egy darabig hallgatott, aztán csak ennyit mondott:

– Tudod, a papa hazafelé mondta el, hogy vesz nekem egy új biciklit. Akkor eldöntöttem, hogy az enyémet neked adom. Így hát a te bicajodat égetted el, nem az enyémet.

Ezzel sarkon fordult, és magára hagyta az elképedt Jacket. A fiú most jobban örült volna annak, ha ez az erős Peter jól elkalapálja, mert akkor jó oka lett volna arra, hogy őt gyűlölje és ne saját magát. Gyűlölet, gyűlölet, ostoba gyűlölet…
A cikk az Örömhír 2016/1 9.oldalán található

Folytatás!!!

3. Longfield katasztrófája

A longfieldi krikettcsapat nagy esemény előtt állt: legerősebb ellenfelükkel, a Tidehursttel [tájdhörszt] készültek megküzdeni. De nemcsak a csapat, hanem az egész falu is lázban égett. Jacket azonban hidegen hagyták ezek a dolgok, nem értette, mit lehet szeretni egy olyan játékon, mint a krikett. Úgy vélte, labdával csak focizni érdemes. Peter bezzeg rajongva beszélt a csapat nagy lehetőségéről, meg arról, hogy egyszer talán majd ő is ott lehet a pályán játékosként.

Végül is Peter kedvéért Jack is elment, hogy megnézzék a falu híresen szép pályáját, meg az edzést természetesen. Míg Peter ámulattal figyelt mindent, addig Jack halálra unta magát White [uájt] ezredes, az edző biztató és időnként hencegő beszéde alatt, amelyet a csapattagokhoz intézett. Nem tétlenkedett hát, hanem valami neki való szórakozás után nézett. Hamar rá is lelt arra, amit keresett: a pályagondnok szerszámos fészerére. Óvatosan besurrant, szeme hamar megszokta a félhomályt, s könnyen felmérte a terepet, a lehetőségeket. Mivel tudta, hogyan kell a gyomirtó szerekkel bánni, elrejtett egy zsáknyit, meg a locsolókannát. Aztán, mintha mi sem történt volna, hazasurrant a sötétedő falun át.

Jack a reggeli szürkületben aztán csöndben felöltözött és kiment a gyönyörű gyepű krikett pályára. Többször is fel kellett töltenie a hatalmas locsolókannát, hogy a nagy „mű” a pálya közepén elkészüljön. Elégedetten gondolt arra, hogy ha most a tanára látná, egyáltalán nem gondolná többé, hogy neki a tanulási nehézségekkel küzdő tanulók osztálya a legmegfelelőbb hely az

iskolában. Mire a tejesember elindult kora reggeli körútjára, Jack már újra az ágyában feküdt. Ezalatt a szerencsétlen pályagondnok majdnem sokkot kapott a látványtól, amely nyitáskor a szeme elé tárult. Rémülten hívta White ezredest, aki a hírre a helyszínre rohant, s aztán megtiltotta, hogy bárkinek is elmondják ezt a szörnyűséget. Mindketten abban reménykedtek, hogy a pálya közepén éktelenkedő ocsmány felirat hétvégére eltűnik, ha kinő a fű a helyén.

Aztán eljött a nagy nap. Mindenki szorgosan készülődött a csapatok és a nap méltó ünneplésére, fogadására. A falu előkelőségeinek feleségei tortákat sütöttek, az utcákat, sőt, még a benzinkutat is feldíszítették. Amikor azonban megérkezett a vendégcsapat és a pályára vezették őket, az öröm és az izgalom szégyenné és haraggá változott az emberek szívében. A Tidehurst tagjai kárörvendően vigyorogtak, a helyiek pedig elvörösödtek az otromba felirat láttán. Ezek után a longfieldiek közül már senki sem tudott igazán a játékra figyelni.

Minden falubeli Jackre gyanakodott. A mérkőzés utáni alkonyatban a fiú öt alakot látott közeledni, öt erős, nagy és dühös alakot. Nem kellett sokáig várnia, hogy megtudja, miért jöttek. A szégyennek, amit annak a mocskos szónak a kiírásával okozott, most megfizették az árát. Ráadásul a meccset is elveszítették.

Rettentően elverték. Homlokából csurgott a vér, nem látott, fájtak a csontjai, rogyadoztak a térdei, sajgott az egész teste, alig kapott levegőt a gyomorrúgások és a hányinger miatt. Már úgy érezte, itt a vég, amikor meghallotta Peter hangját, aki felháborodva kiáltott a verekedők felé:

– Mit képzeltek, hogy így nekiestek egy gyereknek? – kérdezte méltatlankodva, mire aztán ő is kapott egy hatalmas ütést az arcába. Ekkor ért oda a az papa öreg járgányával. Többre Jack már nem is emlékezett.

A nappaliban tért magához. A kanapén feküdt kábultan, Peter meg a fotelban ült és valami borogatásfélét szorított az arcára. Őt Jacket a mama ápolta úgy, hogy azt Jack sohasem felejtette el. Nem faggatta, nem tett fel neki keresztkérdéseket, nem hozta zavarba, hanem csak csöndben, türelemmel, szeretettel gondoskodott róla. A kis csészét, amelyben finom tea párolgott, a papa tartotta óvatosan Jack felduzzadt ajkaihoz. A fiúnak nagyon jólesett az érzés, hogy fontos a családnak.

Megegyeztek, nem említik a dolgot senkinek, hogy Jacknek meg ne gyűljön a baja a rendőrséggel. De volt itt még valami, ami nem hagyta nyugodni a fiút. Miért védte meg Peter azok után, hogy elégette a biciklijét és annyiszor keresztbe tett már neki?! Feltétlenül tudni akarta, ezért meg is kérdezte Petert. Ő csak annyit felelt, hogy egy családnak össze kell tartania.

4. A titokzatos kunyhó

Jacket egyre jobban hatalmába kerítette az a jó érzés, a szeretet, amit a Jarvis [dzservisz] családban érzett, és amitől annyira félt. Emlékeiből folyton előtört, hogy mire végre egy-egy korábbi családot megszokott, netalán még meg is kedvelt, addigra történt valami, és azok egy nagyobb balhé, galiba után továbbadták, elküldték őt. Megborzongott, ha arra gondolt, hogy ez újra megtörténhet vele. Igyekezett hát érzelmileg távol tartani magát a Jarvis családtól. Iskolaidőben nem is volt baj, de a délután már nehezebb volt, így valami elfoglaltság után kellett néznie, hogy ne legyen a közelükben.

Egy vasárnap délután aztán Jack felfedezte magának az erdőt. Valójában utálta az egész vasárnapot úgy, ahogy volt, szép ruhástól, templomostól, vendégestől. A legszörnyűbb mégis az este volt. Akkor ugyanis megtelt a ház fiatalokkal, akik hangosak voltak, lerítt róluk az öröm, Peter gitárkíséretével énekeltek, Bibliát olvastak, ráadásul úgy beszéltek Istennel, mintha a jó barátjuk lenne. Na akkor mindig kellett valami elfoglaltság, nehogy szétrobbanjon tőlük az agya. Egy ilyen esti alkalom alatt indult el a közeli erdő felfedezésére.

Rettentően jólesett Jacknek a csend, az egyedüllét, feszültsége is elpárolgott. Ott nem volt senki, aki az anyajegyét bámulta volna, vagy piszkálta volna, amiért nem tud olvasni, vagy mert nem ismeri a valódi szüleit. Annyira tetszett neki a hely, hogy egyre gyakrabban kiment az erdőbe. Úgy érezte, az az ő menedéke. Egyszer még egy igazi vadnyulat is látott, s legközelebb, amikor a család a szombati bevásárlást intézte a városban, ő is velük tartott, hogy vehessen magának egy csúzlit. Alig várta, hogy kipróbálhassa. Megcélzott ezt-azt, de nem igazán sikerült bármi komolyabbat eltalálnia. Ám akkor jött egy fekete macska. Amikor szemügyre vette a jószágot, Jack kicsit furcsállotta is, hogy milyen szép példány. Bele sem gondolt, hogy nem lehet kóbor állat, már el is találta a szerencsétlent, pontosan a két szeme között, mint valami gyakorlott vadász. Maga is meglepődött, majd lemászott a fáról, ahol addig üldögélt. Jól megnézte a macskát, de szinte elborzadt, mert rájött, hogy egy szoptatós anyamacskát ölt meg. Hirtelen rettentően mocskosnak, egyenesen romlottnak érezte magát. Kellett valami, ami eltereli a figyelmét erről a rossz érzésről.

Miután a macskát a csúzlival együtt egy gödörbe dobta, továbbindult, és már ott is volt valami, ami felkeltette az érdeklődését: egy rejtélyes házikó a sűrű bozót mélyén. Jack kicsit félelmetesnek találta, de azzal nyugtatta magát, hogy úgysem lakik ott senki. Benézett. Odabent iszonyatos rendetlenség volt. Amikor meglátott egy falhoz támasztott seprűt, a fiú arra gondolt, biztosan egy boszorkány lakik ott. Fekete macska, seprű, rendetlen, eldugott házikó… 

Már majdnem elment, ám a kíváncsiság erőt vett rajta, ezért belopózott a házba. Bűz és összevisszaság mindenütt…, de jaj, mi az a szörnyűség ott, a konyhapadlón? Valami fekete ide-oda mozgó massza… Ahogy közelebb akart menni, földbe gyökerezett a lába: egy teli kosár kiscicát látott maga előtt. Levertség lett úrrá rajta, amikor ráeszmélt, hogy az a hét apróság az anyját várja, keresi, akit ő megölt. Jack tudta, hogy a cicák még olyan picik, hogy az anyjuk nélkül nem maradnak életben. Hányingere volt saját magától. Szét akart nézni a házban, amikor a háta mögött egy szörnyű hang ráreccsent. Megfordult. Egy iszonyúan öreg, hajlott hátú, kócos, ősz hajú „boszorkány” állt előtte pisztollyal a kezében. Jack összezavarodott: hogyhogy pisztolya van egy boszorkánynak és nem seprűje? 

De nem volt sok ideje elmélázni ezen, mert az öregasszony ráförmedt, hogy mit keres a házában. Rendőrséggel fenyegette a fiút, ami egyenes út lett volna a javítóintézetbe. Így, amikor a „boszorkány” egyezséget ajánlott, Jack belement. A ház előtti elgazosodott kertet kellett rendbe hoznia cserébe az öregasszony hallgatásáért.

5.  A mocorgó massza

Jacknek a kemény munkától, amit egy hét alatt a házikó kertjében végzett, szörnyű izomláza lett. A rosszabb azonban az volt, hogy folyton attól félt, a néni rájön, ő ölte meg a fekete macskát. Otthon csak azt tudták, az erdőbe jár barangolni, s úgy gondolták, ott nem lehet semmi baja. Még örültek is, hogy legalább már van egy hely, ahol jól érzi magát.

Egyik nap, a nagy nyári hőségben már alig látott az izzadtságtól a gyomok és gazok közt, amikor a néni behívta a házba. Jackben megfagyott a vér, mert a cicák kosarának a helye felé indultak. 

– Rájött, hogy én voltam! – gondolta. De a legnagyobb meglepetésére a cicák vidáman nyivákoltak kosárkájukban. A néni úgy hitte, elhagyta őket az anyjuk, mint őt is annak idején az övé. A fiú nem értette, hogyan maradhattak életben, de aztán a néni marcona hangon elmondta, ő eteti a kicsiket kétóránként, még éjszaka is. Mivel azonban belefáradt a cicák gondozásába, azon gondolkozik, inkább vízbe fojtja őket. Jack ettől annyira megrémült, hogy hirtelenjében felajánlotta a segítségét. Ő maga is, de a néni is elcsodálkozott segítőkészségén, a néninek azonban ez kapóra jött. Megmutatta, hogyan kell elkészíteni a cicák tejét vízből és tejporból, majd „levezényelte” a fiúnak az első etetést. Jack azt is megtanulta, hogyan kell pótolni a mama melegét egy melegvizes palackkal, sőt azt is, hogyan lehet rábírni a cicákat, hogy elvégezzék kisebb-nagyobb dolgukat. A néni nagyon örült, hogy mostantól ez már nem az ő terhe lesz, és így hozzájuthat újra az olvasáshoz.

Eleinte csak az öröm, a jóleső elégedettség jutott eszébe Jacknek, ha a cicákra gondolt, de aztán, amikor a reggeli etetések után fáradtan botorkált az iskolába, azt kívánta, bárcsak leharapta volna a nyelvét, még mielőtt felajánlotta volna a segítségét. Mégis egyre több etetést vállalt be. Olyankor a néni ott ült mellette és a könyvébe merülve olvasott.

Egyszer, iskolába menet Peter megkérdezte Jacket, találkozott-e már Potts kisasszonnyal, aki mindenkit gyűlöl, főleg Istent meg a keresztyéneket, és szörnyen csúnya szitkokat szór mindenkire, akivel nagy ritkán találkozik, ha bemegy a faluba. A fiú megdöbbent, mert nem gondolta, hogy rajta kívül más is ismeri a nénit, de most legalább kiderült, hogy hívják. A ronda beszédről, hát arról tudott, hiszen vele is úgy szokott beszélni. Peter viccesen még azt is hozzáfűzte, hogy szerinte Jack, aki szintén elég undok mindenkivel, ugyanúgy fogja végezni. Jack ezt annyira borzalmasnak találta, hogy még meg is állt döbbenetében, a buszt is majdnem lekésték.

A gondolat, hogy magányosan, elhagyatva, az emberektől távol, haragvó, szitkozódó öregemberként végzi majd egy omladozó viskóban, ez meglehetősen elkeserítette Jacket. Még akkor is az járt a fejében, amikor már a délutáni nagy melegben újra a néni kis kertecskéjében dolgozott. Dohogott magában, s azzal védekezett belső vitájában, hogy van miért gyűlölnie az embereket, hiszen annyiszor becsapták és elhagyták már. Ez a néni meg legalább olyan, mint ő.

A cicák az elmúlt két hét alatt szépen megnőttek, Jack már a gazt is elégethette a néni engedélyével, és a szitkok ellenére egészen megtetszett neki a munka. Egyik nap a néni egy válltáskányi könyvet bízott rá, hogy cserélje ki őket a könyvtárban. Azt is megmondta, mit hozzon neki: az útikönyveket és a történelmi témájú írásokat kedvelte. Akkor Jack nem tehetett mást, bevallotta, hogy ő bizony nem tud olvasni, így nem tudja, melyik könyv lenne a megfelelő a néninek. Potts kisasszony annyira elcsodálkozott ezen, hogy szegény fiú rögtön védekezésbe fogott. Azt állította, tudna olvasni, ha akarna, de nem akar. Na, ezzel aztán jól felbosszantotta az öregasszonyt. Szerinte ugyanis nincs jobb dolog, mint az olvasás, és a könyvek szereplői még csak fel sem bosszanthatják, meg sem sérthetik az embert, így nem is kell őket gyűlölni. Elárulta Jacknek, hogy valamikor régen tanítónő volt, mire a fiú csak annyit mondott, biztos rettenetes volt. – Bizony, az voltam! – vágta rá az öregasszony kárörvendően. Na, ebből a fiú köszönte szépen, de nem kért; nem kell neki se olvasás, se könyv, hagyják őt békén, főleg ilyenekkel.

Otthon, elalvás előtt kopogtak az ajtaján, és amikor ajtót nyitott és meglátta a papát, rögtön arra gondolt, most közlik vele, el kell mennie vissza, a gyerekotthonba. A papa azonban arról kezdett beszélni a maga csöndes hangján, hogy mit tárgyalt meg Percy [pőszi] úrral, a tanítóval. Minden iskolai galiba képe előtolult Jack fejében. Vajon melyikről tudnak itthon? De még csak nem is az volt a téma, hanem az, hogy hogyan halad Jack az iskolában. A tanára ugyanis észrevette, nem buta ő, de valami visszatartja a rendes tanulástól. Hát ezért jött a papa!  Egy javaslatot akart tenni a fiúnak. Ha rendesen igyekszik az iskolában, úgy, hogy a tanára is elégedett legyen, vesz neki egy teljesen új biciklit, amelyre négy hónap alatt össze is jön a pénz. A többi már Jacken múlik. A fiú szíve majd kiugrott a helyéből. Kezet ráztak és alig várta, hogy újra mehessen Potts kisasszonyhoz.

Másnap, amikor a házikóhoz ért, az volt az első, hogy elmondja a néninek, meggondolta magát, és meg akar tanulni olvasni. A baj csak az volt, hogy a néni is meggondolta magát. Na, a két makrancos, keményfejű ember jól egymásra talált. Végül azért mégiscsak megegyeztek, s a nap végén, a kerti munka meg a cicák etetése után az olvasáshoz is hozzáfogtak. Nem volt egyszerű dolog olyasvalakitől olvasni tanulni, mint Potts kisasszony, de mivel Jack és ő jól megértették egymást, gyorsan haladtak. Ezek után már az iskola is sokkal élvezetesebb helynek mutatkozott a fiú számára.

6. „Itt valami bűzlik!” 

A Jarvis család a gyülekezet vasárnapi iskolásaival csodálatos utazásra készülődött. Egy egész napra el akartak menni a tengerhez. Jacket is hívták, menjen velük, őt azonban nem igazán vonzotta az a társaság, főleg miután megtudta, ott lesznek azok a „buzgó mócsing” fiatalok is, akik vasárnap esténként elözönlötték a Jarvis házat. Amikor viszont Petertől hallott a tengerparti város szórakozónegyedéről, jó kis boltjairól, mégis kedvet kapott az úthoz.

Jólesett egy nap Potts kisasszony zsörtölődése nélkül, sőt még a buszban éneklők vidámsága és a zötykölődés is ínyére volt Jacknek. Mikor megérkeztek a városba, rögtön lelépett és belevetette magát a boltok tarka kavalkádjába. Végül egy vicces furcsaságokat árusító üzletben kötött ki, ahol vagy egy órát turkált a mindenféle kacatok között, míg végül rátalált a neki

tetsző dologra. Kifizette, s az üveggel a kezében, elégedett vigyorral az arcán távozott. Különösen erős bűzbomba! – ez állt az üvegen. Jack egy iskolai rendezvényen akarta bevetni új szerzeményét Percy úr „örömére”.

Hazafelé a kedves, beszédes és ráadásul maszatos Janie Jarvis ült mellé a buszon. Áradozva beszélt a másnapi vasárnapi iskolai ünnepségről, ahol neki is lesz szerepe a bibliai történetben, és ahol Peter is gitározik majd a fiatalok énekét kísérve. A papa meg a mama nagy fáradtságáról is beszélt, akik tulajdonképpen megszervezték  azt az egész alkalmat, sőt még azt is elcsacsogta, mennyi finom étel kerül majd az asztalra a vendég-igehirdető tiszteletére. Akkor jött a „nagy” ötlet: talán mégsem a suli, hanem inkább a templom lenne „méltóbb” a bűzbomba eleresztésére. A bökkenő csak az volt, hogy akkor Jacknek magának is ott kellene lennie az istentiszteleten, hiszen ki más vihetné azt oda. Egyfelől nem szívesen tette volna be oda a lábát, másfelől viszont hetek óta furdalta a kíváncsiság, hogy mi folyik „ott”, amitől olyan jó a többieknek odajárni.

Másnap, mivel viszonylag későn indult, hogy ne kerüljön kellemetlen helyzetbe, mire odaért a templomba, már csak amellett a „fura” nő mellett volt hely, akit egyébként Dixon kisasszonynak hívtak, és akivel az első longfieldi vasárnapon került összetűzésbe. Jack leült mellé és a hölgy méla undorral húzódott odébb, a papa arca viszont ragyogott, mikor meglátta őt.

A darab jól lement, Janie is ügyes volt, az ifisek is remekül énekeltek, s Jack időnként erős késztetést érzett arra, hogy velük együtt énekeljen. Eddig úgy hitte, az istentisztelet valami „hót” unalmas dolog, most viszont úgy találta, élvezetes itt lenni. Nem tudta elképzelni, hogy ezek az emberek, akiknek így sugárzik az arcuk, rettegnének Istentől, mint ahogyan azt az intézeti nevelőjétől hallotta annak idején. Mire az alkalom feléhez értek, Jack elhatározta, nem engedi ki a bűzbombát. Már nem akarta elrontani az együttlétet, sőt azt kívánta, mindenki lelje benne örömét. Az adományok gyűjtése közben viszont a nyüzsgésben Dixon kisasszony úgy meglökte a fiút, hogy az képtelen volt tovább szorongatni a markában a „bombát”. Hiába mászott utána a padok alá, az üveg nyaka elrepedt, és a katasztrófa megállíthatatlanul bekövetkezett. Egyik ember a másik után kezdett el fintorogni, szaglászni. Visítozva, pfujogva rohantak ki, a vasárnapi iskolások, végül, nagyon gyors egymásutánban a gyülekezet idősebbjei is az ajtó felé vették az irányt. Mire a vendég-igehirdető zsebkendővel az arcán kimenekült, már senki sem volt a templomban. A zűrzavart kihasználva Jack hazarohant és elrejtőzött a fészerben.

Nem túl sokára egy szomorú hang szólította meg: a papa volt az. Csöndesen elmondta, milyen nagy csalódást okozott nekik Jack azzal, hogy tréfát űzött az istentiszteletből, s így magából Istenből és sokak hitéből is. Jack jobban örült volna egy alapos verésnek, csak ne kellett volna látnia azt a szomorú arcot. Peter a kertben várta és rá egyáltalán nem jellemző hangon, dühösen szidta le a fiút. Elmesélte: Dixon kisasszony felheccelte a gyülekezet presbitereit, hogy vegyék el az ifjúsági munkát a Jarvis szülőktől, ha még a saját házuknépét sem tudják megnevelni. Jack azt is látta, mennyire sír a mama a konyhában.

Amikor idehozták az intézetből, Jack sok rosszat tervezett, amivel majd megkeserítheti a család életét. Most viszont, amikor valóban megtörténtek ezek a szörnyű események, kutyául érezte magát. A mama sír, a papa szomorú, Peter dühös, az ebéd tönkrement, a vendég elviharzott. Úgy érezte, minden baj terhe rázuhant. Már mennie kellett Potts kisasszonyhoz, de még bement a nappaliba, ahol meglátta nevelőszüleit. A papa a kanapén ülve vigasztalgatta a szipogó mamát. Eléjük állt és olyat tett, amit eddig még soha: halk, rekedt hangon ezt mondta:

 – Sajnálom, soha többé nem teszek ilyet.

Azzal elrohant az erdőbe. A mama annyira meglepődött, hogy elapadtak a könnyei. –Megszólalt! – kiáltotta örömmel. – Most először! – mondta álmélkodva a papa.

A családdal ellentétben, akik könnyen megbocsátottak, a falu lakói nagyon megharagudtak Jackre. A lelkésztől Dixon kisasszonyon át a csúfolódó iskolás gyerekekig mindenki azt kérdezgette, meddig akarják még Jarvisék itt tartani ezt az „ördögfit”. A mama sírdogált a sok rosszindulatú kérdés hallatán, a papa rendkívül szomorú volt, Peter és Janie pedig dühös. Egyik nap Janie az iskolából hazaérve berohant a konyhába és indulatosan azt kérdezte a mamától, miért nem küldik vissza Jacket az intézetbe, ahonnan jött, és ahová Janie szerint való. Erre a mama azt felelte, Isten küldte hozzájuk a fiút és minden rosszasága ellenére is Isten szereti őt. A kislány nagyon csodálkozott azon, amit hallott, de Jack is, aki mindezt végighallgatta a folyosón állva. Soha nem értette pontosan, miért is fogadták be őt, és főleg, hogy miért tartják még mindig maguknál. Soha nem törődött vele senki, most meg azt állítja a mama Janie-nek, hogy Isten még Jackkel is törődik. Hát Isten valóban más lenne, mint azok, akikkel a fiú eddigi életében találkozott? Mi az igazság?

Ezek után annyi minden kavargott Jack fejében, hogy mikor már az öreg néninél volt és az olvasást gyakorolták, még mindig ott jártak a gondolatai. Váratlanul hangosan megszólalt. – Tényleg lehetséges lenne, hogy Isten még az ilyeneket is szereti, mint maga meg én? – kérdezte. Erre aztán egy jó nagy pofon volt a néni válasza. Jacket azonban rabul ejtette a gondolat, hogy Isten talán őt is szereti.   

                    (Folytatjuk)

(Folytatjuk!)

Az Evangéliumi Kiadónál megjelent regény rövidített változata

A Bp.-Pasaréti Református Gyülekezet tagjai (Viczián Gergő, Várady Eszter, Erdélyi Hanna,
Szőke Balázs, Losonczi Bernadett) elkészítették a történet jeleneteit Play mobil játékból. Honlapunkon (www.visz.org), az  Örömhír Plusz menüpontban megnézheted a többi képet is.

Ha szeretnéd megrendelni a folyóiratot ide kattints, ha írni, vagy rajzot akarsz beküldeni, akkor erre az e-mail címre lehet: Gali Barbaránál

Patricia St. John:

6. rész (A többi rész lentebb található)

Telt-múlt az idő, és elérkezett az a nap, amikor alaposan felmálházott szamarakkal Adorám bácsi, Joel és Philo útnak indult. Elbúcsúztak az otthoniaktól és egyenletes tempóban haladtak Jeruzsálem felé. Úgy tervezték, hogy az éjszakát Názáretben töltik. A legforróbb napsütésben behúzódtak egy fügefa árnyékába.

A zarándokok késő délután értek Názáretbe, Eszter néni egyik unokatestvérénél szálltak meg, aki egy názáreti gazdához ment feleségül.

A házigazda legidősebb fia, Izsák, aki olyan idős volt, mint Joel, megmutatta az egész gazdaságot és a piacteret. Az ácsműhely előtt a mester egy rosszul illeszkedő igán dolgozott, az ökrök türelmesen vártak. Az egyik állat nyakán vérző seb volt.

– Amikor még Jézus volt nálunk az ács, ilyesmi soha nem történt – mondta szomorúan Izsák. – Nála az iga mindig hajszálpontosan összeillett. Az ő igája olyan könnyű volt, hogy az állatok nem is érezték. De nem jön már vissza többé. Megfeszítették.

Philo itt tudta meg, hogy Jézus Názáretben nevelkedett, és kitűnő ács lett belőle. A vacsoránál az idős nagypapát nagyon lázba hozta, ha Jézus gyermekkoráról beszélhetett. Nem akarta elhinni, hogy megölték.

Távozásuk előtt Joel odasúgta neki:

– Ne aggódj miatta, Ruben bácsi! Egészen biztos, hogy él. A szomszédunk, Zebedeus János nemrég vele reggelizett.

Estefelé értek a régi városhoz, Bétseánhoz. Most már nem így hívják – magyarázta Joel –, mert a görögök újra felépítették és Szkithopolisznak nevezték el.

A legrövidebb úton siettek a zsidó negyedben álló vendégfogadóhoz, hiszen számukra utálatosak voltak a görög istenszobrok, és a szent törvény áthágását jelentették.

A harmadik éjszakát a csillagos ég alatt töltötték a Jordán síkságon.

A negyedik nap késő délutánján egy nagy zöld oázist láttak maguk előtt; elérték a pálmák városát, Jerikót. Philo nehezen tudott a szálláson elaludni, így csatlakozott Adorám bácsihoz, aki a holdfényben az utasokkal és a fogadóssal beszélgetett. A prófétáról volt szó meg arról, hogy sokan sokat vártak a közelgő ünneptől – valami különöset. A fogadós nagyon érdekes történetet mondott el nekik. Jézus a halála előtt átment a városon. A hírhedt vámszedő, Zákeus is látni akarta. Nem akart feltűnést, ezért felmászott egy fára, de amikor Jézus odaért, feltekintett rá, leparancsolta a fáról, és aznap este nála vacsorázott. Miután Jézus továbbment, Zákeus végigjárta a város lakóit. Mindenkit felkeresett, akit becsapott, és a négyszeresét fizette vissza annak, amit eltulajdonított az emberektől.

A kis csapat másnap más zarándokokkal együtt továbbindult. Mivel a Jerikóból Jeruzsálembe vezető út gyilkosok és tolvajok búvóhelye, szorosan egymás mögött haladtak előre. Amikor elérték az Olajfák hegyét és maguk előtt látták a szent várost a háttérből kiemelkedő, ragyogó templommal, sokan sírtak az örömtől, egyesek letérdeltek, és imádták Istent. Az út utolsó szakaszán zsoltárokat énekeltek a zarándokok. Philoék Eszter néni távoli rokonánál szálltak meg.

Másnap reggel Joel el akart jutni a Golgotára. Naomi néni, a háziasszony döbbenten igazította útba. Philo és Joel nekivágtak, átmentek a városkapun, és közvetlenül a falon kívül elérték céljukat.

Első pillantásra látható volt, miért nevezték Koponya-helynek. Két sötét lyuk a sziklában ugyanis olyan volt, mint egy-egy szemgödör, a köztük domborodó sziklafogazat pedig orrnyereghez hasonlított.

Vén koldus állt meg előttük. Figyelmesen szemügyre vette Philot.

– Igen, ez az a hely, fiatalúr! – suttogta. – Ott feszítették meg őket, a két gonosztevőt és egy bolondot. Láttátok volna azt a tömeget!

Egy kis pénzt adtak neki és tovább faggatták.

– Hová temették? – kérdezték halkan, mert látták, az öreg nem akarja, hogy bárki is meghallja.

– A bolondot? Ó, abból nagy ügyet csináltak. Egy gazdag ember meg egy farizeus vette le a holttestet. A gazdag saját, új sírjába helyezték ott, a városfal melletti kertben.

A fiúk azt a helyet is felkeresték. Római katonai őrszem figyelte minden lépésüket. Csalódottan tértek haza.

A pünkösdi ünnep előtt rendkívül sokat dolgoztak. Ők árulták a legtöbb halat a halpiacon.

Az ünnepen a templomba igyekeztek. A zsidók a belső pitvarba mentek, míg a pogány Philo csak a külső tornácon tartózkodhatott. Kilenc óra lehetett, amikor valami különös, hatalmas forgószélhez hasonló zúgás hangzott fel. Néhány pillanat múlva a tömeg már tódult is a hang irányába, és magával sodorta Philot is.

A bámész tömegen morajlás futott végig. Még a külföldiek is – egyiptomiak, mezopotámiaiak, arab tevehajcsárok – mind előrefurakodtak, mintha értették volna a felhangzó beszédet.

– Ezek részegek! – kiáltotta valaki, majd néhány durva fickó gúnyosan nevetni kezdett.

Amikor közelebb értek, azt látták, hogy tizenegy férfi áll a lépcső tetején. Az egyiket, Zebedeus Jánost Philo is ismerte. Utána csak a szónok maradt középen, és ezekkel a szavakkal fordult a hömpölygő sokasághoz:

– Nem vagyunk részegek! – kiáltotta. – Ilyen korán senki sem iszik. Emlékeztek Joel próféciáira az utolsó idők jeleivel és csodáival kapcsolatban? Izráelita fér­fiak, halljátok meg e beszédeket: a názáreti Jézust…

A tiltott név úgy zuhant közéjük, mint a mennykő­csapás. Néma csend lett. Még a római katonák is úgy álltak ott, mintha gyökeret vert volna a lábuk.

– Azt a férfiút – folytatta – keresztre feszítettétek, pedig láttátok a jeleket és a csodákat. De az Ő halála Isten tanácsából történt. Ezt a Jézust Isten a halálból feltámasztotta, aminek mi mindnyájan a bizonyságai vagyunk. Amit itt láttok és hallotok, az a Szentlélek munkája.

A zsidók évszázadok óta várták a Messiást, és most világos lett előttük minden: elszalasztották a nagyszerű lehetőséget, és az örök büntetés helye, a kárhozat vár rájuk.

– Mit cselekedjünk? – szakadt ki a szívekből az elkeseredett kiáltás.

– Térjetek meg és kezdjetek újat! Keresztelkedjetek meg Jézus Krisztus nevére, akkor Isten megbocsátja a bűnötöket, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.

Az emberek – mint a halálra ítéltek, akiknek kegyelmet hirdettek – boldogan tolongtak a szónok előtt, aki lehajolt és tovább beszélt hozzájuk.

– És én? – gondolta Philo.

Lehajtott fejjel botorkált el onnan. „Izráelita férfiak…” – őrá tehát mindez nem vonatkozik.

Csalódottan, szomorúan tért haza. Joel nem sokkal utána ragyogó arccal lépett be a házba. Megkeresztelkedett. Zebedeus János keresztelte.

– Tudod, az csak egy jel – magyarázta Joel Philonak. – Annak a jele, hogy Isten megbocsátotta a bűneimet, és új életet kezdhetek Jézussal.

– Te is megkaptad a Szentlelket? – kérdezte Philo.

Joel szerényen bólintott.

– De hát honnan tudod? – faggatta őt tovább Philo.

– Egy csapásra utálatos lett előttem minden hazugság és lopás, gyűlölöm az igazságtalanságot, és nagyon elszomorít mindaz, amit rosszul tettem.

– Ha Ő a ti Messiásotok, akkor miért engedte, hogy a rómaiak megfeszítsék?

– Azt mondták, Ő a legutolsó áldozat. Jézus mint ártatlan áldozati bárány odaadta magát a világ bűneiért.

Az ünnep véget ért. Még néhány napot maradtak Jeruzsálemben, aztán hazatértek. Philo úgy érezte, vissza kell mennie a családjához. Nagybátyja elengedte. Azt javasolta neki, hogy Samária felé vegye az útját.

A következő nap, reggeli után Philo el is indult. Nagybátyja gazdagon ellátta útravalóval, és még pénzt is adott neki.

Másnap délre ért Samária területére. Egy karavánhoz csatlakozva tette meg az utat. Alkonyatkor, Sikár falu közelében elvált a karavántól, és szállást keresett magának. A kútnál találkozott egy kedves fiúval. A fiú, miután vízzel kínálta, meghívta őt magukhoz.

– Anyám szívesen elszállásol. Mindig örül a jeruzsálemi híreknek.

Az asszony nagyon kedvesen fogadta a fiút, majd elkezdte faggatni.

– Mesélj, mi újság Jeruzsálemben? Azt mondják, hogy a Messiás, akit megfeszítettek, feltámadt a halálból.

Philo döbbenten hallgatta. Ez a samáriai asszony volt az első pogány személy, aki Messiásnak nevezte Jézust. Philo mindent elmesélt az asszonynak: a Zebedeus Jánossal történt találkozásától kezdve egészen a pünkösdi csodáig.

– Tehát valóban visszajött – mormolta az asszony. – Tudtam, hogy Ő az élő víz forrása. Ezért nem tarthatta fogva a halál! Az élet folyama szét fog áradni az egész világra.

– Nem az egész világra – javította ki Philo. – Csak a zsidókra. Éppen ezért megyek most haza.

– Nincs igazad, fiam. Hiszen hozzám, egy bűnös samáriai asszonyhoz is eljött, és az élet vizéről beszélt nekem. Megtette a hosszú utat Jeruzsálemtől idáig csak azért, hogy velem találkozzon.

Philo tátott szájjal hallgatta az asszonyt, aki beszámolt arról, hogyan mutatott rá Jézus az ő bűnös életére.

– Olyan vizet kaptam Jézustól, hogy soha többé nem kell megszomjaznom. Jézus mindent tudott rólam, ismerte a múltban elkövetett bűneimet is, hiszen Ő a mindentudó Isten. Mégis szeretettel bánt velem, a samáriai asszonnyal. Aztán a falubeliek is felismerték, hogy Jézus a Megváltó. Nálunk maradt két napig. Attól kezdve elfordultam régi, bűnös életmódomtól. Azt hiszem, az élő víz és a Szentlélek, akiről beszélsz, egy és ugyanaz. Csak meg kell vallani először a bűnt, és el kell fordulni tőle. Én ezt megtettem.

Philo másnap hajnalban indult tovább. Gondolataiba mélyedve folytatta útját. Az, amiket Joeltől meg a samáriai asszonytól hallott, nem hagyta nyugodni.

– Lehetséges, hogy nem is a származásom választ el tőle, hanem a bűneim? – tűnődött magában Philo.

Éjjel ért haza. Kitörő örömmel fogadták, mondtak neki néhány kedves szót, majd visszafeküdtek aludni. Philo érezte, hogy valamit eltitkolnak előle. Másnap reggel azonban mindenre fény derült.

Illyrika menyasszony lett, Jezábel úrnő öccse a vőlegénye. Nagy összegű menyasszonypénzt fizetett, s ezt most édesanyja Philonak adta, miközben megvallotta, hogy a hajóért kapott pénzt annakidején mind a javasasszonyra költötte. Azt javasolta fiának, hogy vegye vissza apja hajóját. Philo biztos volt benne, hogy Hírám nem adná el neki a hajót. Ekkor döbbenetes dolgokat tudott meg: azon az éjjelen, amikor Philo elment, a hatalmas tűzben két hajója is elégett Hírámnak. Ő maga megsebesült a kikötőben, és valószínűleg soha nem fog tudni járni.

Philo kiszaladt a partra, és amikor meglátta apja hajóját, alig tudta magát türtőztetni: kész lett volna azonnal nekiállni felújítani.

„Térjetek meg! Kezdjetek újat” – muzsikált a szívében.

Amikor hazatért, megvallotta vétkét a családnak, majd beszámolt a kapernaumi és jeruzsálemi eseményekről. Minden vágya az volt, hogy újat kezdjen. Tudta, hogy ehhez a pénzt, a vételár kétszeresét el kell vinnie Hírámnak. A családban mindenki egyetértett ezzel.

Hírám hidegen fogadta, és amikor a fiú bevallotta bűnét, fenyegetőzni kezdett. Még azzal is meg­vádolta, hogy a pénzt lopta valakitől, mire Philo elárulta, hogy nővére menyasszonypénzét hozta el a család tudtával és beleegyezésével.

– Állj! – kiáltott Hírám a távozó fiú után. – Az istenekre kérlek, mondd el, miért hoztad ezt most ide nekem?

– Mert nem akarok vétkezni többé, hanem új életet akarok kezdeni – mondta Philo kifelé menet.

 Lement kedvenc helyére a partra és ott hosszasan elgondolkodott: újra meg újra Hírám koszos, rendetlen, áporodott levegőjű szobájának a képe jelent előtte. Úgy ítélte meg, hogy megtette, ami tőle telt. Elfordult a bűntől, megvallotta és jóvátette, most Jézuson a sor. Ha be akar térni hozzá, akkor Övé a következő lépés. Ám akkor eszébe jutott, hogy Jézus oda ment be, ahova hívták. Az emberek kiáltásaira felelt.

Philo letérdelt, imádkozott a magasságos Istenhez, aki Jézusban emberré lett, és kérte, hogy térjen be hozzá. Hirtelen eszébe jutott Hírám kétségbeesése, magányossága. Mintha más szemmel, más valakinek a szemével látta volna őt.

– Menj vissza! Menj vissza hozzá! – parancsolta benne egy hang.

Volt egy kis pénzdarab az övében. Vett egy tál gyümölcsöt, majd kopogás nélkül belépett Hírám szobájába.

– Igazán sajnálom, hogy eltörted a lábadat – szólt Philo. – Segíthetek valamit?

– Mondd csak– kezdte Hírám, és látszott, hogy zavarban van –, nem mennél ki a hajómmal? Összeszedhetnél néhány fiút, és átvehetnéd az üzletet.

Philot fellelkesítette az ajánlat. Szinte már a fedélzeten érezte magát.

– Örömmel vállalom. Ma este megvizsgálom a hálókat, és összeszedek néhány fiút. Holnap estig rendbe lehet tenni a hajót, a nyereséget pedig igazságosan elosztjuk majd.

Philo Jézus szemével látta már Hírámot; megbocsátott neki, és szeretetet, részvétet érzett iránta.

Most már ő is hittel vallotta:

– Isten, aki Jézusban emberré lett, aki győzött a halál, a démonok, a betegség és a bűn fölött, engem is legyőzött. Betért hozzám, és megkezdte uralmát életemben.

Vége

Az Evangéliumi Kiadónál megjelent regény rövidített változata.

5. rész (A többi rész lentebb található)

Philo szoros kapcsolatot tartott Jábinnal. Apránként beszerezték a szükséges eszközöket. Alaposan átbeszélték a terv minden egyes lépését. Mindent elrejtettek a parton, az összes mozzanatot tökéletesen kitervelték.

Sötét, haragos gondolataival Philo igazán idegennek érezte magát az otthonában.

Elérkezett az este; hideg, tiszta, szeles idő volt. A Benjámintól örökölt, díszes galileai köpenyét vette fel, melyre igen büszke volt.

A hajótat alatt összerakták a fát, a szurkot és a ként. A munka nehéz volt, Philo megizzadt, kabátját a homokra dobta. Nem bírták meggyújtani a tüzet, mert a szél mindig elfújta. Ekkor Jábin olajjal körül­locsolta a fát, amely azonnal sisteregni, pattogni kez­dett az olajlámpájuk tüzétől. A lángok néhány pil­lanat alatt a magasba csaptak, és az egész vidéket bevilágították. A két fiú a nyaka közé kapta a lábát.

Menekülés közben tudatosult Philoban, hogy díszes kabátja ottmaradt a hajó előtt. Amennyiben az emberek megtalálják, ő biztosan lelepleződik, és Hírám a törvény teljes szigorát fogja követelni vele szemben. Nem mert hazamenni. Félt, hogy ha megtalálják, követelik a kiadatását. A félelem szárnyakat adott neki. Alig múlt még éjfél. Napfelkeltéig nem fogják keresni, és ő addigra már Galilea hegyei között lesz. Eléggé kifulladt, mire a parti utat elérte. Néhány percet pihent, majd futva folytatta útját.

Útközben édesanyjára és a testvéreire gondolt. Talán most örökre el kell válnia tőlük. Azután a pró­féta jutott az eszébe: igen, mindennek az a próféta az oka, ő állt közéjük! Visszaemlékezett a fiú szavaira, amikor éppen azon a falun haladt keresztül, ahol megvendégelte: „Arra helyezi a hangsúlyt, hogy szeressük egymást, megbocsássunk és megosszuk egymással, amink van.” Majd az unokatestvére, Benjámin szavai jutottak eszébe: „Jézus azt mondta, Isten országa mibennünk van, és ezen azt érti, hogy az ember élete felett uralkodhat az igazság, a szívesség és a jóság.” Philo tudta: sem Jézus, sem a követői nem gyújtották volna föl soha a csónakot. Magányosnak, levertnek, kitaszítottnak érezte magát.

A nagybátyját becsapta: azt mondta, azért jött vissza, mert Tíruszban nem kapott munkát. Adorám bácsi visszavette, hiszen a halászidény csúcspontján voltak. A nagybácsi azt tervezte, hogy pünkösdkor, amikor a halászat véget ér, Jeruzsálembe viszi a halakat az ünnepre.

Közeledett a zsidó páskaünnep. A parton ülve egy este Benjámin azt magyarázta Philonak, mit is ünnepelnek ilyenkor. Benjámin mesélt az egyiptomi rabszolgaságról, a tíz csapásról, amelyek az országot súj­tották, mivel a fáraó nem akarta a zsidókat szabadon bocsátani, és az utolsó rettenetes éjszakáról, amikor a halál angyala végigment Egyiptomon, és csak azokat a házakat kímélte meg, ahol az ajtófélfákat és a szemöldökfát bekenték egy bárány vérével. Ez volt a zsidók szabadulásának éjszakája, egy nép születésének éjjele.

– Minden évben megemlékezünk róla. Kecskebakot szoktunk megsütni, mert páskabárányt csak Jeru­zsálemben, a templomban lehet áldozni. Az áldozati bárány egyéves, hím és teljesen hibátlannak kell lennie, tehát egészen rendkívüli.

– Miért? – kérdezte Philo. – Hiszen a vér ugyanolyan, függetlenül a külsejétől.

Benjámin döbbenten nézett Philora, és hevesen válaszolt:

– Úgy látszik, nem értetted, Philo. Elfelejtetted, amit az előbb elmondtam. Vagy a bárány – vagy én!

– Mit jelentsen ez?

– Amikor a halál angyala végigjárt, akkor olyan éles volt a helyzet, hogy vagy a bárány vagy az első­szülött fiú hal meg. Én vagyok az elsőszülött, és ha a rabszolgaság idejében éltem volna, a bárány helyettem halt volna meg. Ezért áldozunk hibátlan és teljesen egészséges, tökéletes bárányt a szent Istennek.

Miközben a parton ültek, katonai csapat menetelt el mellettük, és Philo azonnal egy csónak mögé bújt.

– Mi van veled? Valahányszor katonát vagy hivatalnokokat látsz, inadba száll a bátorságod. Mit jelent mindez? Valami rosszat tettél?

Philo elmondta Benjáminnak az egész történetet, ittlétének valós okát.

– Boldogabb lettél, miután a csónakot felgyújtottad?

– Természetesen! – vágta rá Philo – Te nem örültél volna az én helyzetemben?

– Talán, de nem vagyok egészen bizonyos. A próféta mindig azt mondta, hogy az ember akkor boldog igazán, ha megbocsát, és békességet szerez. Sokszor kérdezem magamtól, vajon nincs-e igaza.

A páskavacsora ünnepén Philo egyedül üldögélt a parton, és a menekülés történetéről gondolkozott, amelyet Benjámin beszélt el neki. Hirtelen megértette annak a különleges báránynak a jelentőségét.

Jézusra gondolt. Még ötven nap és Adorám bácsi magával viszi Jeruzsálembe, és talán megláthatja őt.

– De vajon komolyan látni akarom? Milyen következménye lesz annak? – kérdezte önmagától.

Már majdnem hajnalodott, amikor Philo hazaért, és álomra hajtotta a fejét. Délelőtt élénk beszélgetés hangjaira ébredt. Joel, Eszter néni, a lányok a reggeli mellett ültek, és Jeruzsálemből érkezett nénikéjükkel, Eszter néni húgával beszélgettek. Az asztal gazdagon volt terítve, s míg valamennyi szem a nagynénin csüngött, Philo is asztalhoz ült, és falatozni kezdett. Annyira izgatottak voltak, hogy észre sem vették.

– Négy napig a sírban! – mondta a vendég. – És ez igaz, mert egész tömeg látta őt a saját szemével.

– Ezt egyszerűen nem hiszem el! – kiáltotta magán kívül Eszter néni.

– De négy napig! – szakította félbe Philo unoka­nővére. – Ennyi idő alatt a test már oszlásnak indul. Lehetetlenség.

– Ugyanezt mondta a halott testvére, Márta is – felelt a jeruzsálemi nagynéni –, a próféta azonban nem törődött ezzel. Egyszerűen megparancsolta, hogy hengerítsék el a követ, és hangosan kiáltott: „Lázár, jöjj ki!”, és a halott megjelent, kötelékekkel megkötözve, arca egy kendővel letakarva. A két testvére odafutott hozzá. „Vegyétek le róla a kendőt, és hagyjátok elmenni!”– mondta Jézus.

– Te láttad személyesen? – suttogta a fiatalabb lány.

– Nem, én nem voltam ott. De sokakkal beszéltem, akik ott voltak. Százak hangoztatják, hogy ő a Messiás, a Szabadító, akire várunk. De ha népünkből ma király támadna, a rómaiak szétrombolnák Jeruzsálemet. Kajafásnak az a véleménye, jobb, hogy ő haljon meg, minthogy az egész népet megsemmisítsék. Attól félek, a legtöbb pap, törvénytudó egyetért vele.

Philo hirtelen közbeszólt:

– De ha ő halottakat tud feltámasztani, hogy tudnák megölni? Hiszen akkor erősebb, mint a halál.

Eszter néni dühtől eltorzult arccal förmedt rá Philora, és úgy hadonászott, mintha meg akarná ütni.

– Mit értesz ehhez éppen te! Pogány kutya, aki besomfordál a házunkba, és szembe mer szállni velem és az apámmal. Vedd tudomásul, hogy az az ember szélhámos! Tűnj el minél előbb! Ne tedd tisz­tátalanná az ünnepünket!

Philo elhagyta a házat, kiment a partra, beült a csónakba és a Jordán torkolatához evezett. Majd­nem dél volt, amikor egy falu közelébe érkezett. A parton három gyermek játszott, a két nagyobb kavicsokat dobált a vízbe, a legkisebb beljebb pipacsokat szedett.

Alig ment egy darabkát, amikor különös változás állt be. Sűrű felhő vonult át az égen, és eltakarta a napot. A két nagyobb gyermek a falu felé rohant. A felhő egyre sötétebb lett. A fojtogató csendet a harmadik kisgyermek sírása törte meg. Philo megkereste a sötétben, a karjaiba vette és nyugtatgatta.

– Milyen hamar éjszaka lett. Hol van a papád?

– Te bácsi vagy? Csak egy fiú vagy? Ki fog sütni a nap? – kérdezgette Philot a kicsi, és sírdogált. Philo próbálta elterelni a figyelmét:

– Te is voltál Jézus prófétánál?

– Igen, mi is elmentünk, mindannyian. Meggyó­gyította a nagymamámat, aki béna volt. Tudod, ő rettentően szereti a gyerekeket. A hangja hirtelen elakadt, mert elaludt Philo karjaiban. Aztán, amilyen gyorsan besötétedett, néhány óra múlva olyan gyor­san ki is világosodott. A gyermekek apja már kereste a kicsit a parton: egyre csak a nevét kiáltozta. Amikor meglátta, megölelte, és sírt örömében. A ruháján látszott, hogy rabbi. Philo megtudakolta tőle, hogy mi lehetett a rettenetes sötétség oka.

– Nem tudom neked megmondani, hacsak nem Jóel próféta jövendölései teljesedtek be:

„A nap elsötétül, a hold vérvörös lesz, mielőtt eljön az Úr nagy és félelmetes napja. De megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, mert a Sion hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék az Úr ígérete szerint, és azok menekülnek meg, akiket elhív az Úr” (Jóel 3,4–5). Azt azonban nem tudom, fiam, hogy ma van-e az Úrnak ez a nagy és rettenetes napja.

Búcsú nélkül váltak el egymástól. Philo igyekezett haza. Eszter nénivel találkozott, aki sápadt volt és reszketett a keze.

– Eszter néni! – kiáltotta – Rendben van minden? Teljesen egyedül voltam abban a borzasztó sötétségben! Meddig tartott tulajdonképpen?

– Déltől háromig – suttogta az asszony. – Azt mondják, szörnyű szerencsétlenség előjele az, hogy még a nap is eltakarta előlünk az arcát.

Öt nappal ezután a Jeruzsálemből visszatért zarándokoktól tudták meg a választ mindenre:

Jézust keresztre feszítették.

Philo Jézus halálhíre után értette meg, hogy mekkora befolyása volt az életére a prófétának. Ha a halál még Jézust is legyőzte, akkor valóban a gonosznak, a sorsnak és a véletlennek van a legnagyobb hatalma, állapította meg Philo.

Adorám bácsi már a pünkösdi jeruzsálemi útra készült, ahová elhívta unokaöccsét is. A fiú már nem akarta látni Jeruzsálemet. Ő Jézust akarta látni a városban, de most már minek ment volna oda. Ám ha Adorám bácsi a hasznát veheti, úgy természetesen kész volt őt elkísérni.

Gazdagon ellátta a családot a sok bőséges halfogás. Már kicsi volt a pácoló helyiségük, így Philo és Benjámin jó sok halat elhordott a taricheai pácolóhoz. A nyers halat is meg a készárut is hajóval szál­lították. Egy ilyen alkalommal találkoztak a parton Jánossal, a Zebedeus fiával, aki a hálóját rendezte a csónak mellett.

Benjámin úgy gondolta, János most visszatér a halászmesterséghez. Annakidején ő és a testvére azért hagyták el a hajójukat, hogy kövessék a prófétát.

– Ismét velünk fogsz dolgozni? – kérdezte Benjámin.

– Szó sincs róla. Múlt éjszaka halásztunk utoljára. Csak a hálót foltozom meg, hogy visszavigyem apámnak. A lehető leggyorsabban vissza kell térnünk Jeruzsálembe. Azután majd északra kell mennünk, hogy Galileában bevárjuk Őt. Most azonban a fővárosban lesz szükség ránk.

A fiúk vigasztalni próbálták, sajnálkoztak azon, hogy Jézus meghalt, hiszen biztos borzasztó most Jánosnak. A tanítvány értetlenül nézett rájuk, majd mosolyogva kérdezte:

– Ti nem hallottátok még, vagy nem akarjátok elhinni? Jézus már nem halott, hanem él. Ma reggel együtt reggeliztem vele – mutatott a hamurakásra –, a hajnali szürkületben itt állt a parton, magához hívott és meleg étellel kínált bennünket. Csak Simon Péterrel beszélt, de mindnyájunknak azt mondta, hogy térjünk vissza Jeruzsálembe és ott várjunk rá. Nemsokára indulok a többiekkel együtt.

– Akkor hát nem is feszítették meg igazán? Túlélte a keresztre feszítést? – kérdezte döbbenten Philo.

– Nem – mondta János. – Valóságosan meghalt. Láttam, mert órákon át álltam a keresztje alatt. Elte­mették, de a halál nem tudta fogva tartani. Újra életre kelt! Sokkal erősebb, mint a halál. Igen, ő maga az élet! Azért kellett meghalnia, hogy legyőzhesse a halált. El kellett szenvednie a keresztre feszítést, hogy szeretete győzzön a kegyetlenség és a gyű­lölet fölött.

János sietve elhajózott. A fiúk is iparkodtak haza, hogy elmondják a jó hírt.

– Él! – kiáltotta Benjámin, amikor betoppant a házba. – Feltámadt a halálból! Zebedeus János ma vele reggelizett!

– Hazugság, megkorbácsoltatlak a nagyapáddal, ha még egyszer ilyeneket mondasz! – kiáltotta dühösen Eszter néni és könnyek között kirohant a szobából.

– Hát persze – mondta Benjámin –, ezt mondta Mártának is: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Úgy van, semmi kétség, ő él! Az élet hogyan halhatna meg?

Philo úgy érezte, végérvényesen hisz a prófétában. Nemcsak azért, mert legyőzte a halált, hanem mivel azok, akiknek életét megváltoztatta, valahogy sokkal elevenebbek voltak. Ha igazán Ő az élet, és legyőzte a halált, a természet erőit, a démonokat, a betegséget, akkor mindennek ez volt a magyarázata: Zebedeus János csendes, céltudatos örömének, Illyrika békességének és gyógyulásának, a gadarénus túláradó boldogságának. Újra teljes szívéből vágyott arra, hogy eljusson Jeruzsálembe.

A feltámadás híre futótűzként terjedt, pedig a farizeusok a legszigorúbban tiltották az erről való beszédet. Büntetéssel számolhatott mindenki, aki azt híresztelte, hogy JÉZUS ÉL. Követői azonban világgá kürtölték.

(Folytatjuk)

Az Evangéliumi Kiadónál megjelent regény rövidített változata.

4. rész (A többi rész lentebb található)

Philo gondolataiba mélyedve evezett hazafelé. Az ünnep véget ért, de néhányan még a házban maradtak és beszélgettek. Philo a többi gyerekhez ment, akik az eperfügefa alól figyeltek egy vidám kislányt. Benjámin különös tekintettel követte a lányka mozdulatait.

Philot Ionéra emlékeztette a lány eleven lénye. Rejtély volt előtte, hogy egy ilyen kedves, életvidám teremtés hogyan tudott ilyen felszabadultan, kedve­sen forgolódni az unalmas vallási vezetők körében. Mária a zsinagóga elöljárójának volt a lánya.

– Egészen különleges valaki! – mondta róla Ben­jámin.

– Miért mondod ezt? – kérdezte Philo.

– Azt, amit most elmondok, nem szabad sem az anyám, sem a nagyapám előtt említened. Ők úgyis azt mondanák, hogy a lány csak aludt. De akkor Jairus nem futott volna ki a házból, és nem borult volna hangos sírással a földre.

– Az istenekre! – mondta izgatottan Philo. – Miről beszélsz tulajdonképpen?

– Mária halott volt – suttogta Benjámin–, de Jézus megfogta a kezét, és akkor ismét életre kelt.

Azon az éjszakán Philo nem tudott elaludni. A nap eseményei kavarogtak benne. Újra eszébe jutottak a túlparti ember szavai: „Menj haza, és mondd el!”

Az otthonára gondolt, a kimerült édesanyjára, a testvéreire.

Hajnalban a parton megmondta Adorám bácsinak, hogy haza szeretne menni. Adorám bácsi arra kérte, hogy otthon beszéljenek erről. Philo egész nap erejét megfeszítve dolgozott. Csak délután mentek haza.

– Miért akarsz kifejezetten most hazamenni? – kérdezte a nagybátyja, miközben kíváncsian várt a válaszra.

– Tegnap találkoztam egy emberrel, aki elmondta, hogy a démonok megszállták, de Jézus meggyó­gyította. Ha ilyen hatalma van a gonosz szellemek felett, akkor Illyrikát is meg tudja gyógyítani.

Nagybátyja érzékelte a fiú elszántságát, ezért leg­jobbnak látta, ha mihamarabb elengedi.

Eszter néni szemmel láthatóan örült. Philo, miu­tán ellátták útravalóval, és Adorám bácsi pénzt dugott az övébe, útra kelt. Másnap estére ért haza. A halászok már tengerre szálltak. Amikor a házukhoz ért, bekopogott.

Idegen leányhang szólt ki bentről.

– Ki az?

Philo nem tudta mire vélni a dolgot. Csak nem adta el a családja a házat? Nagyon megijedt, és verni kezdte az ajtót.

– Én vagyok az, Philometor, Hadád fia! Hazajöt­tem! Engedj be!

Egy sudár, karcsú lány nyitott ajtót, de csak némán állt ott. Ione és édesanyja viszont kitárt kar­ral siettek a fiú fogadására. A bentről kiszűrődő fény megvilágította az ismeretlen lány arcát, aki csende­sen állt, és várta, hogy köszönthesse a fiút. Szemé­ben tisztaság és derű tükröződött. Félénken mosoly­gott. A nővére, Illyrika volt az.

Philo sejtette, mi történt, de másnapig nem kér­dezett semmit, hanem gyorsan elaludt. Reggel is csak annyit tudott mondani:

– Örülök, hogy jobban vagy, Illyrika.

– Köszönöm – mondta nővére félénken. – Igen, jól vagyok. Ő volt itt… és meggyógyított.

A fiú odaadta a kapott pénzt édesanyjának. Kérte, hadd beszélgethessen Ionéval, és ne kell­jen még néhány órát dolgoznia. A városban sétálva beszélgettek. Philo megtudta, hogy miután elment, egyre nehezebb lett édesanyjuknak Illyrikával. El kellett torlaszolni az ajtót, ha dolgozni ment Ioné­val. Aztán egy nap Ione megtudta, hogy Jézus átlépte a határt, és az ő településükön van. A lány azonnal odarohant, de a tömegtől nem tudott a közelébe férkőzni. Akkor egy sziklára állt, és meg­pillantotta Őt. Jézus rá mosolygott. Attól fogva Ione tudta, hogy Jézus meg fogja gyógyítani a nővérét. Hazafutott az édesanyjáért, ismét eltorlaszolták az ajtót, és Ione a ház előtt őrködött.

Az édesanya, miután beszélt Jézussal, azzal a meggyőződéssel jött haza, hogy a lánya meggyógyult. Amikor hazaért, látta, hogy a lány ott fekszik a földön és alszik. Ionéval mindketten biztosak vol­tak abban, hogy Illyrika meggyógyult.

Akkor Ione felpattant és elfutott Jezábelhez. Berontott a házába, a szobájába és megmondta az asszonynak, hogy fogjon be a kocsiba és vigye reg­gel a férjét Jézushoz.

– Másnap délután kedves látogató jött hozzánk – folytatta Ione. – Alig értem haza a kútról, meg­érkezett Jezábel és a férje, aki megtisztult a lep­rából. Bőségesen megrakott tálakat, lepényeket, gyümölcsöt, mazsolás kalácsot, egy elkészített sült bárányt és borral teli tömlőket hoztak. Azt gondol­ták, nekem is köszönhetik a gyógyulást.

Philot, miután végighallgatta Ionét, borzasztó érzés kerítette hatalmába. Látta a körülötte élők boldogságát, de nem értette, hogyan lehet az ő helyzetükben örülni.

Meghalt az apjuk, ők elszegényedtek, ám az a gazember Hírám hajótulajdonossá vált. Vak gyűlö­let támadt benne. Úgy érezte, ő csak akkor lesz bol­dog, ha Hírámon bosszút áll. Hazament. Illyrika volt csak otthon, aki készségesen kiszolgálta. Miközben feltálalta az ennivalót, Philo kíváncsian faggatta a történtekről.

– Le tudnád írni pontosan, hogy mi történt?

– Nem tudom elmondani neked. Egy pillanatig úgy tombolt a bensőm, mint még soha, és a követ­kező percben minden elmúlt. Összetörve, véresen feküdtem a padlón, de megszabadultam. Nem­csak meggyógyultam azáltal, hogy a gonosz elvo­nult, hanem beteltem békességgel. Tudtam, hogy a gonosz nem tud többé belém költözni, mert Ő megérintett. És akkor elaludtam.

– Ki érintett meg?

– Hát az Úr Jézus!

– Jézus? De hiszen nem is jött el a házunkhoz!

Illyrika mosolygott.

– Ez neked furcsa, Philo? A görögök látták valaha is Demeter istennőt testi alakban? Mégis hiszik, hogy gyümölcs terem a földön ott, ahol ő elhalad. Látták a zsidók valaha is Jahvét? Mégis azt állít­ják, hogy közel van hozzájuk és harcol értük. Gon­dolod, hogy Jézus csak úgy kimond valamit hata­lommal, aztán itt hagy engem védtelenül? Nem! Az Ő békességének Lelke belém költözött, mihelyt a gonosz szellem elhagyott. Ez az erő sokkal hatalma­sabb, mint a gonosz. Azt hiszem, ez a világ legerő­sebb hatalma.

Philo, bár csodálkozott nővére bölcsességén, mégis határozottan rávágta:

– De Demeter és Jahve mégiscsak istenségek! Ez a próféta viszont egy galileai. A nép közül való.

Illyrika hirtelen Philo szemébe nézett, és az élet minden ereje, szeretete és szépsége egyesült ebben a tekintetben.

Illyrika tanácsára szövőszéket vásároltak. A bíbor-festés jól jövedelmezett Tíruszban. A bíborcsigákat a tengerből nyerték. A csigák mirigyei bocsátották ki azt a sárga nedvet, amellyel az anyagot befes­tették. A nedv a napfény hatására bíborszínűre változott. A bíborruha a társadalmi rang jele volt. A lányok hamar megtanulták a szövést és a fonást. Egyre jobban kerestek ezzel a munkával. Philo azonban nehéz helyzetbe került. Azért jött haza, hogy megmondja, Illyrika meggyógyulhat, illetve hogy gondoskodjon a családjáról. Ezzel szemben mostanra a nővére meggyógyult, és a fiúról a csa­ládja gondoskodott.

A halászatra nem tudta rávenni magát, mert nem akarta Hírám megvető tekintetét látni, akiről megtudta, hogy nagyon olcsón szerezte meg anyjától a hajójukat. Időközben még tekintélyes örökség­hez is jutott, így még két hajót vásárolt. Rossz híre volt, a legénysége gyűlölte.

Philoban egyre nőtt a bosszúvágy. Az aratá­soknál segédkezett, majd a szőlőszüret idejére Jezábelék adtak neki munkát. Az esős idő beálltá­val egyre többet lődörgött a kikötőben, ahol meg­ismerkedett egy fiúval. Hírám hajóján foltozta a vitorlát. Beszélgetésbe elegyedtek. Philo átmászott a hajó párkányán és leült a fiú mellé.

Azonos helyzetben voltak. Mindketten az özvegy édesanyjuk és testvéreik iránti felelősségből vál­laltak munkát. Mindketten gyűlölték Hírámot. A fiú neve Jábin volt. Philo távozása után ő lépett a helyébe. Hosszasan mesélt Hírám kegyetlenkedéseiről, megmutatta a hátán a véraláfutások nyomait, amelyek Hírám igazságtalan veréseiről tanúskodtak.

Mindketten bosszút forraltak. A terv hamar megszületett: felgyújtják Hírám egyik hajóját. A ter­vet az első tavaszi újholdkor akarták végrehajtani. A megvalósításhoz fára, kénre és egy vödör szu­rokra volt szükségük. Mindezeket apránként akar­ták beszerezni, hogy ne terelődjön rájuk a gyanú!

Philo szinte megkönnyebbült szívvel ment haza. Édesanyját egyedül találta otthon. Az Illyrika éle­tében történt csodáról kezdtek beszélgetni. A múlt sötét árnyai teljesen eltűntek. Minden újjá lett. Philo faggatta az édesanyját:

– Mi történt tulajdonképpen, amikor a prófétá­hoz mentél? Mit mondott?

– Először egyáltalán semmit. Majdnem az esze­met vesztettem a reménységtől, a vágytól, a féle­lemtől, és hangosan kiabálva követtem a tömeget. Tudtam, hogy zsidó, ezért úgy szólítottam, hogy Dávid fia. Egyre kiabáltam: Dávid fia, könyörülj raj­tam!

– Mit felelt?

– Semmit. Továbbment. A tanítványai haragud­tak rám, és ezt mondták neki: Küldd már el, hallod, hogy utánunk kiált! Jézus végül így szólt: Nem kül­dettem csak Izráel házának elveszett juhaihoz.

– És mégis meggyógyította a kis Asztartét – felelte Philo.

– Arra akart rámutatni, hogy nem jó nevet hasz­náltam. Csak a saját népéhez küldetett úgy, hogy Dávid fia. De van egy másik neve is, amelyet én is, vagy akárki más használhat. Leborultam előtte, és így kiáltottam: Uram, légy segítségül nékem! Akkor ismét valami különös dolgot mondott: Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni.

Philo felháborodott ezen:

– Kutyának csúfolt?

Édesanyja könnyes szemmel, mosolyogva folytatta beszámolóját:

– Ó, Philo, azért nem érted, mert sosem hallottad a hangját. Csak próbára tette a szeretetemet, a vágyaimat, a gondolataimat… hogy mennyire vágyom az után, amit olyan szívesen adna nekem… mekkora árat lennék hajlandó fizetni érte. Erre ezt válaszoltam neki: Úgy van, Uram, de az ebek is kapnak legalább a morzsákból, amelyek az ő uruk asztaláról lehullnak. A kenyér és a morzsa Jézusnál egyformán áldott. Mások talán azt gondolhatják, hogy keményen bánt velem. Ám én megértettem, mire gondol. Amikor ezeket mondtam, öröm ragyogott fel az arcán, és szeretete teljesen elárasztott. Ezt mondta: Ó, asszony, nagy a te hited, legyen neked a te akaratod szerint! Akkor tudtam, hogy erősebb, mint a gonosz hatalma, és hogy Illyrika meggyógyult.

– Anyám, mi az az erő, amely benne van? Ki ő tulajdonképpen?

– Azt hiszem, Ő a legnagyobb Isten, aki létezik. És azt hiszem, az Ő ereje a szeretet hatalma.

(Folytatjuk)

Az Evangéliumi Kiadónál megjelent regény rövidített változata

3. rész (Az első két rész lentebb található)

Amikor Philo útnak indult, szíve tele volt harag­gal és bosszúvággyal. Útközben vad terveket szőtt Hírám ellen. Mire ráeszmélt, hogy mit hagyott maga mögött, már sok kilométert megtett. Eszébe jutott az édesanyja, és belesajdult a szíve, ha arra gondolt, milyen szeretetlenül viselkedett vele. Annyira szégyellte magát, de legszívesebben futott volna vissza, hogy anyja karjaiba vethesse magát. Apja szavai még ott csengtek a fülében: Gondos­kodj anyádról! Fáradtan, elgyötörten folytatta útját. Ivott egy szikla alól fakadó forrásból, majd egy közeli fa göcsörtös gyökerei között álomra haj­totta a fejét.

Másnap korán reggel indult tovább. Mivel nagyon éhes volt, és erszényében ott lapult egy éjszakai bére, arra gondolt, hogy az egyik közeli faluban vásárol magának valami ennivalót. Akkor találkozott össze egy fiúval, aki nagyobb volt nála. A kereskedelmi út irányába igyekezett nagy, színül­tig megrakott vesszőkosarakkal. Az utazóknak árpa­lepényt, szárított halat és főtt tojást akart árusítani. Philo örült, hogy csillapíthatja éhségét. Miközben falatozott, a fiú eltűnt, majd egy korsó habzó sza­mártejjel tért vissza. Arra azonban Philo már nem akart pénzt kiadni, hiszen takarékoskodnia kell.

– Fogadd el bátran! Anyám ajándékba küldi neked – magyarázta a fiú. – Ő tanította ezt nekünk a hegyen. Jól emlékszem, miket mondott: Adjatok, és akkor majd Isten is ad nektek. Legye­tek bőkezűek, és Isten is bőkezűen bánik majd veletek! Errefelé azóta mindenki gyakorolja ezt: adunk, megbocsátunk, megosztjuk egymással, amink van. A szegényeknek még soha nem volt ilyen jó dolguk, mint most. Hát még a betegek­nek! Alig maradt beteg az egész faluban.

– Kiről beszélsz te tulajdonképpen? – kérdezte Philo kíváncsian.

– Hát nem tudod? Akkor nyilván süket vagy meg vak, mert a te hazádból is özönlenek az emberek hozzá, hogy meggyógyuljanak. Én Jézus­ról beszéltem, a prófétáról!

Philo elgondolkozott a hallottakról. Amikor befejezte az étkezést, udvariasan köszönetet mon­dott a fiúnak, és folytatta a vándorlást. Estére ért Kapernaumba. Útja egyenesen a kikötőbe veze­tett, hiszen egy halászember vagy a parton, vagy a vízen van ilyenkor. Ezért nagybátyját is ott kereste.

– Fél órája hajózott ki – mondták neki a kikötő­ben. – Napfelkelte előtt tér vissza.

Philo tétován álldogált a parton a szürkületben. Elfogta a honvágy. Nem ismerte Adorám bácsi feleségét, aki egy zsidó asszony. Úgysem foglal­kozna vele, a pogány rokongyerekkel. Úgy döntött, a parton várja meg a napfelkeltét és a bácsiká­ját. Talált egy gazdátlan csónakot, amelyben nyu­govóra tért. A hajnali zajokra ébredt fel. Gyorsan kipattant a csónakból, és Adorám bácsit kereste. Hamar megtalálta. Nagybátyja kicsit megdöbbent, amikor meglátta unokaöccsét. Philo némi félelmet vélt felfedezni a szemében. De azért barátságosan meghívta az otthonába.

A jómódú Adorám bácsinak szép háza volt, nagy csűrrel, ahol a halászzsákmány egy részét sózták és pácolták. A bácsi bevezette Philot a házba, és bemutatta feleségének meg lányainak.

Egy pillanatra csend lett, és Philo az ő szemük­ben is észrevette a szikrányi félelmet, miközben őt bámulták. Ösztönösen megérezte, hogy mint pogány rokon hívatlan vendég a háznál. Ennek ellenére udvariasan bántak vele és fejedelmi lako­mában lehetett része: főtt hal, tejfeles lencse, kenyér, méz és tej került az asztalra.

Vacsora után mindent elmondott a nagybátyjá­nak, aki figyelmesen végighallgatta. Adorám bácsit az foglalkoztatta, hogy miből él majd az édesanya a két lányával.

– Ott van a pénz a hajó árából – felelte kedvet­lenül Philo. – Persze csak ha anyám nem adta már mind oda a szellemidézőnek. Etbál bácsi és Anat néni néha küldenek olajat és búzát, Ione meg gyö­kereket ás ki a hegyoldalban. Azonkívül, ha adsz nekem munkát, én is kereshetek egy kis pénzt, és hazavihetem.

A nagybácsi töprengett, majd így szólt:

– Egyelőre itt maradhatsz, és segíthetsz Benjá­minnak.

Benjámin, Adorám bácsi egyik fia lett Philo első igazi barátja, de arról a sötét titokról, amely az ott­honukat megterhelte, még vele sem beszélt.

Philo mindig érzett egy kis feszültséget bácsi­kája családjában, de úgy gondolta, miatta van. Egy hét múlva a két jó barát együtt töltötte szabad­napját. Tarisznyájukat megtöltötték egy kis elemó­zsiával, aztán feleveztek oda, ahol a Jordán a nagy tóba ömlik.

– Voltál már a tó másik partján? – kérdezte Philo.

– Igen. A páska hetében Jézus prófétához men­tünk az apámmal. Hallottál már Jézusról?

– A húgom, Ione, szinte másról sem beszél. Sokan egész messziről mentek hozzá, és meg­gyógyultak. Igazán szeretném egyszer látni, de amikor Hannától, a testvéredtől kérdeztem róla, úgy megharagudott, mintha valami nagy rosszat mondtam volna. Tulajdonképpen Jézus jó ember vagy gonosz? Miért nem szabad róla beszélni?

– Tudod, a nagyapám farizeus. A zsinagógá­ban dolgozik. Azt mondja, nem szabad szóba állni Jézussal, mert megszállott. Anyám is ellenzi.

– Miért haragszanak rá, amikor sokakat meg­gyógyít és megszabadít?

– Azt hirdeti, hogy szeretni, másokkal jót tenni, megbocsátani sokkal fontosabb, mint az összes többi törvény, amelyeket a farizeusok olyan nagyra tartanak. A tanítóink közül egyesek azt mondják, hogy Jézus hatalma a gonosztól van, de én ezt nem hiszem.

Philonak hirtelen anyja szavai jutottak eszébe: A gonosz hatalma erősebb, mint minden emberi erő. Megjelent előtte Asztarte ragyogó arca és Illyrika gyűlölködő tekintete. Mi köze a kettőnek egymáshoz?

Benjámin izgatottan folytatta:

– Egy napon ezrek tódultak a Jordán Betsaida melletti torkolatához. Mi is odahajóztunk apám­mal. Mire odaértünk, Jézus a város csaknem min­den betegét meggyógyította. Letelepedtünk hát, és hallgattuk, amit mond.

– És miket mondott?

– A királyságáról beszélt. Isten országának nevezte, és azt mondta, az Isten országa miben­nünk van. Szerintem úgy értette, hogy az ember élete felett, a hazugság, a gyűlölet és a gonosz­ság helyett uralkodhat az igazság, a szívesség és a jóság. Késő délutánig hallgattuk, amikor különös dolog történt.

– Mi történt?

– Követői rá akarták venni, hogy küldjön el minket, mert a legtöbben nem vittek magukkal enni­valót. De Jézus ezt válaszolta: Adjatok nekik ti enni! Csakhogy senkinél nem volt semmi. Akkor az apám a kezembe nyomta, amit az útra vittünk, és azt mondta: Vidd oda neki! Akkor én fogtam az öt árpakenyeret és a két halat, és odaadtam. Lát­szott, hogy örül. Tanítványaival leültette az embe­reket. Kezébe vette, megáldotta és megtörte az ételt, majd a tanítványoknak adta, akik elkezdték osztani azt az embereknek. Jézus egyre csak törte és adta, a tanítványok meg osztották azt a kevés ételt, amit én adtam. És még mindig volt belőle. Végül mindenki evett, és mindenki jóllakott. Ezután az emberek királlyá akarták tenni, de ő fel­ment a hegyre egyedül.

Philo semmit sem hitt el az egészből, de mivel hallani akarta a folytatást is, biztatta Benjámint, hogy meséljen még.

– Jézus felment a hegyre, de a tanítványait arra kérte, hogy menjenek haza nélküle. Valamen­nyien együtt indultunk el. A tanítványok a maguk nagy hajóján, mi a saját bárkánkban. Voltak, akik csónakkal követtek minket. Éppen a nagy tó köze­pén voltunk, amikor vihar tört ki. Sok vihart átél­tem már a tavon, de ez mindet túlhaladta. Nem akartuk felvonni a vitorlát, nehogy a vihar szét­szaggassa. De mert széllel szemben nem tudtunk evezni, a hatalmas hullámok órákon át dobáltak minket. Szorgalmasan meregettük ki a vizet a csó­nakból, és közben vártuk a halált.

– Ezt ismerem! – vágott közbe Philo. – Ilyen volt az az éjszaka is, mikor apám a tengerbe fulladt.

– Hajnaltájt, amikor már teljesen kimerül­tünk, történt valami. Hirtelen tökéletes csend lett, mintha a szelet valaki bezárta volna. Senki sem szólt semmit, mert mindenki a tanítványok hajó­ját nézte meredten. A szürkületben láttuk a hajó­ban kuporgó tanítványokat, és láttunk egy alakot a hajó orrában, kinyújtott karral. Jézus volt az!

– De hiszen induláskor Jézus még nem volt velük! – mondta csodálkozva Philo.

– Pedig ő volt az! Amikor elindultunk, nem volt ott. Ezért nem is hittük, hogy ő az, csak ami­kor partot értünk, akkor láttuk, hogy mégis ő az. A tanítványok egyre csak egymást kérdezgették: Ki ez az ember, hogy még a szél és a víz is engedel­meskednek neki?

– De hát hogyan jutott be a csónakba?

– Az egyik tanítványa azt mondta, hogy a vízen járva.

– Na, ezt már aztán nem hiszem!

– Márpedig ha ez nem igaz, akkor repülnie kel­lett, és az legalább annyira hihetetlen lenne. Egy biztos: a vihart lecsendesítette.

Philonak Etbál bácsi szavai csengtek a fülében: Hiszek a természet hatalmában.

De vajon létezik-e olyan hatalom, amelyik nagyobb lenne, mint a világmindenség ereje? Ez a próféta valóban olyan hatalmas lenne?

A nagynéni hozzászokott Philo jelenlétéhez, de amikor az apja jött hozzá látogatóba, érezni lehe­tett, hogy zavarja a fiú jelenléte. Egy napon családi ünnepre készülődtek. Philo nem akart láb alatt lenni, ezért az az ötlete támadt, hogy a csónakkal kicsit felfedezi a környéket.

Nagybátyja bőségesen ellátta élelemmel, majd útnak indította. Philo a gadarénusok földjén talál­ható Kersa városa felé evezett. Benjáminnal nem mehetett oda, mert a zsidóknak tilos volt olyanok­kal érintkezniük, akik bálványszobrokat tiszteltek és disznót tartottak. Amikor odaért, körülnézett. A vízből meredek szirtek emelkedtek ki. Feljebb, néhány sírbarlang közelében disznókat látott, amelyek a földet túr­ták eleség után kutatva. A távolban szorgalmas kalászszedegetők dolgoztak a learatott mezőn. A part közelében egy férfi öntözgette a szőlőjét. Amikor meglátta a fiút, barátságosan integetett neki. Philo egy sziklahasadékban hagyta a csónakot, és odament az emberhez. Amikor a közelébe ért, látta, hogy arcát és az egész testét forradások borítják, a két csuklóján még láthatók a vasbilincs nyomai. A férfi szeme azonban ragyogott, tekinte­téből melegség sugárzott. Maga volt a megtestesült kedvesség. Philo segített neki vizet hordani a szőlőtövekre, viszonzásul a férfi érett fügét szedett neki. Amikor végeztek a munkával, beszélgetni kezdtek.

– Mit csinálsz itt tulajdonképpen? – kérdezte a férfi.

Philo megnyílt az őszinte érdeklődésre. Elmondta, miért futott el otthonról, hogyan talált menedéket a nagybátyjánál, és hogy idegenként nem akart lábatlankodni egy zsidó ünnepen.

– Anyád miért adta el a hajódat? Nem volt bölcs dolog, hiszen nálatok jól jövedelmez a halá­szat.

– A nővéremnek van egy halálos betegsége, és orvosra kellett a pénz.

– Miért nem vittétek el az Úr Jézushoz? Ti nem hallottatok róla?

– Ez nem normális betegség… A próféta nem tudná meggyógyítani… A nővéremben gonosz szellem van – hebegte Philo zavartan.

A férfi nem borzadt el, és nem is húzódott el tőle. Egészen mást tett: elkezdett kacagni, felsza­badultan és teljes örömmel.

– Hogy nem tudja meggyógyítani? Fiú, nézz meg jól engem! Látod odaát a sziklába vájt sírboltokat?

– Igen.

– Hát én éveken át ott tanyáztam. Gyermekko­romban nagyon rosszul bántak velem, ezért gyű­löltem a szüleimet és az egész életemet. Kapcso­latba léptem gonosz szellemekkel, hogy azokat, akik igazságtalanok voltak velem, megátkozhas­sam. Csakhogy a gonosz hatalmát nem te veszed birtokba, hanem ő kezd el uralkodni rajtad. Attól kezdve mintha a pokolban éltem volna. Még a városból is kiűztek. Légy részvéttel a nővéred iránt! Ő most a pokol minden kínját átéli.

– Folytasd! Mi történt azután?

– Mindenki elfordult tőlem, senki sem szere­tett. A démonok parancsoltak, azt kellett tennem, amit mondtak. Közben az is meggyötört, hogy tud­tam, élhetnék másképpen is.

– Hol vannak most a szellemek? Mi történt?

– Jött az Úr Jézus. Miattam hajózott ide. Ő erősebb minden gonosz erőnél, ezért megszabadított. A belőle sugárzó szeretet szinte érezhetően felmelegített körülöttem mindent. Teljesen újjászülettem. Később a követőitől tudtam meg, hogy pontosan mi is történt, mert én még akkor nem voltam magamnál: a démonokat egyszerűen a disznókba parancsolta, és azok engedelmeskedtek neki. Aztán az egész disznónyáj a tengerbe rohant, és elpusztult. Amikor Jézus parancsol, mindennek engedelmeskednie kell az égben, a földön és a pokolban. Mert Ő a GYŐZTES!

– Mit csináltál aztán?

– Odaborultam a lábához, és imádtam őt. Akkor így szólt hozzám: Menj haza, és mondd el a barátaidnak, mint tettem veled, és hogyan könyörültem meg rajtad!

– És hisznek neked az emberek, amikor mind­ezt elmondod nekik?

– Ó, csak kevesen. Meghallgatnak, csodálkoz­nak, de aztán a disznókról kezdenek beszélni, hogy milyen kár, hogy a vízbe vesztek. Úgy tűnik, a disz­nókat fontosabbnak tartják, mint azt, hogy Jézus parancsolt a démonoknak.

Miközben ilyen fontos dolgokról beszélgettek, jóízűen falatoztak, mert Philo megosztotta ennivalóját a férfival. Aztán eljött a búcsúzás ideje, ami igazán nehezére esett a fiúnak. Nagyon jól érezte magát a gadarénus társaságában, akiből csak úgy sugárzott a megelégedés és a boldogság, amit Jézusnak köszönhetett.

(Folytatjuk)

Az Evangéliumi Kiadónál megjelent regény rövidített változata.

Ha szeretnéd megrendelni a folyóiratot ide kattints, ha írni, vagy rajzot akarsz beküldeni, akkor erre az e-mail címre lehet: szilvia.tams@gmail.com

2. rész

Philo és édesapja elindult az éjszakai halászatra a legénységgel. Úgy hagyták el a házukat, hogy Illyrika dühösen kiabált. Magából kikelve azt ordítozta, hogy vihar közeledik.

– Nyugat felől vihar készülődik – jegyezte meg a legénység egyik tagja is.

Az édesapa leintette, hogy hiszen csak a part közelében lesznek. Erős hullámverésben futot­tak ki a vízre hajójukkal. Bőséges zsákmány ígér­kezett. Éjfél után két óra körül Philo felüvöltött, mert a hold fényében egy hatalmas hullámot pillantott meg, amely feléjük közeledett. A fér­fiak térdre estek és halálfélelmükben isteneikhez kiáltottak. Egy pillanat múlva a hullám mindenkit a vízbe sodort. Philo apja az árboc letört darab­jához húzta a fiát. A rúd túl könnyű volt ahhoz, hogy két embert elbírjon.

– Kapaszkodj szorosan, fiam! – üvöltötte az édesapja a harsogó hullámverésben. – Az apály és a dagály most váltja egymást. A vihar kiso­dor majd a partra. Mindig csak a parti fényeket figyeld, és várj, amíg kivilágosodik! Gondoskodj anyádról! – Ezzel elengedte a fiát, és azonnal eltűnt a mélyben, mert a következő toronymagas hullám magával rántotta.

Philo tudta, hogy soha többé nem látja az apját. Hosszú órákon át hánykolódott a ten­geren, az árbocrúdba kapaszkodva. Kétség­beesetten hívta segítségül népe isteneit, és a nagybátyja szavai jutottak eszébe a természet hatalmáról. Miközben az erőlködéstől ujjai telje­sen megmerevedtek, a víz ide-oda dobálta őt a vak sötétben. Lassanként aztán a vihar alábbha­gyott és pirkadni kezdett. Amikor Philo meglátta a hegyláncot a távolban, teljes erejéből úszni kezdett. Kis idő múlva már azt is látta a hajnali derengésben, hogy milyen pusztítást végzett a vihar a szárazföldön.

Sokan álltak a parton: a legtöbben sírtak vagy hangosan kiáltoztak. Egy tucat férfi sietett Philoért. Takaróba csavarták, hogy átmeleged­jen a teste. Nemsokára megjelent az édesanyja és szorosan magához ölelte. Együtt siratták Philo apját. Végül valaki bort* öntött a fiú szájába, aztán egy hordágyon hazavitték.

Philo két nap és két éjjel csak aludt. Kilenc­éves húga, Ione ott ült mellette, és ha egy rossz álomtól felriadt, bort vagy vizet öntött a szájába és megnyugtatta, vigasztalta.

A fiú csak a harmadik napon ébredt fel. Nehe­zen bírt felállni. Reggeli közben tudta meg, hogy édesapja holttestét partra vetette a víz több holttesttel és hajómaradvánnyal együtt. Néhány halásznak sikerült megmenekülnie. Hírám, hajó­juk legénységének a tagja is túlélte a vihart.

A megrongálódott hajó törzse, amelyet szin­tén kisodort a víz, Philo tulajdonába került, de mivel még túl fiatal volt ahhoz, hogy felügyelje a halászatot, édesanyja bérbe adta a hajót Hírámnak.

Philo keservesen érezte magát; Hírámot soha nem szenvedhette, mert alattomosnak tartotta, olyannak, aki csak a saját érdekeit nézte, és min­dig elégedetlenkedett a fizetésével. Az apja egy­szer ki is jelentette, hogy meg akar tőle szaba­dulni – és most ő lett Philo gazdája.

A fiú lesétált a partra, ahol meglátta Hírámot, amint éppen a hajóroncsot javította. Mély fájdal­mat érzett a szívében.

Nagyon nehéz volt az élet Hírám mellett, aki gonosz ember volt, mindenféle elvetemült ala­kot vett fel dolgozni, és sötét dolgokról beszélge­tett velük. Minden piszkos munkát a fiúval végez­tetett, becsapta a bérével, és mindig kevesebb részt adott neki a halfogásból, mint amennyi járt volna. Philo szívében nőtt a gyűlölet. Egyre csak azt tervezgette, hogyan áll majd bosszút Hírámon, ha felnő.

A csekély bérleti díjból és a kevéske fizetésből, amelyet Hírámtól kaptak, a család igen szűkösen élt. Anat néni és Etbál bácsi rendszeresen küldött gabonát, olajbogyót, mazsolát és tömlőszámra tejet, bort meg olajat.

Illyrika miatt mindenki félt Philoéktól. Akinek a házuk előtt kellett elmennie, inkább átment az utca túloldalára. A kis Ione nélkül teljesen elszi­getelten, magányosan éltek volna. Ám a kislány­ból áradó jóság és kedvesség mindenhová elért, mint a futónövény indája; áttört minden korlá­tot, és mindenkit magához vonzott. 

Fiatal kora ellenére Ione keményen dolgo­zott: vizet hordott, száraz füvet, gallyat szedett a fűtéshez, ehető gyökereket ásott ki a hegyol­dalban, gabonát őrölt, kenyeret sütött. Munkája végeztével sorra látogatta a barátait. Különösen sok időt töltött egy vakon született kislánnyal, Asztartéval, aki a kikötő közelében, egy villában lakott. Ione beszélt neki a kisfiúról, a prófétá­ról, a sok vakról és bénáról, akiket meggyógyí­tott, és azokról az emberekről, akik Tíruszból és Szidonból keresték fel őt. Ione minderről beszá­molt Philónak is.

Ione napsugaras lénye mindig is szálka volt Illyrika szemében, aki vad gyűlölettel figyelte a kis­lányt. Philo féltette a húgát, és beszélt is erről a félelméről az édesanyjának. A kislány, amikor csak tehette, elosont otthonról, és mindig sugárzó arc­cal tért haza. Bátyja irigyelte boldogságát.

Egy este, amikor a család éppen vacsorázott, váratlanul a kis Asztarte toppant be hozzájuk sugárzó arccal. – Ione, Ione – kiáltotta –, gyere ide! Hadd lássam az arcodat! Képzeld, látok! Jézus meggyógyított!

A próféta nevének hallatára Illyrika rohamot kapott és a földre zuhant.

Valamivel később már hatalmas tömeg verő­dött össze Asztartéék udvarán. Ione és Asztarte bent ült a házban, egymást szorosan átölelve. A meggyógyított kislány édesapja beszélt, az emberek pedig megilletődve hallgatták.

– A lejtőn beláthatatlan tömeg tolongott – mesélte az apa. – Mindenhonnan, még a mi partvidékünkről is érkeztek emberek. A sokaság miatt alig lehetett a közelébe férkőzni. Az embe­rek teljesen eltikkadtak a nagy a hőségtől, de kitartóan próbáltak előrefurakodni. Nem sokkal naplemente előtt végre Asztarte is eléje jutott.

Ekkor az emberek Asztartét kezdték el faggatni:

– Mondd el, milyen Jézus!

– Életemben először az ő arcát láttam, de nem tudom megmondani, hogy milyen. Csak azt tudom, hogy amikor megpillantottam, mást már nem is akartam látni. Egyszerűen ott akartam maradni a közelében.

– És mennyit kellett fizetned? – kérdezte valaki a tömegből Asztarte apjától.

– A pénz szóba sem került. A legtöbben igen szegények voltak. A tömegtől egy kicsit távolabb ott állt például két bélpoklos. Sebeiket vászon­csíkok takarták. Egyre csak kiáltoztak: Tisztáta­lan! Tisztátalan! Hangjukat teljesen elnyomta az emberek lármája. De Jézus mégis meghallotta őket. Naplemente után odament hozzájuk. Lát­szott, hogy nem fél a fertőzéstől. Mindkettőt megérintette, és mondott valamit, amit mi nem hallottunk. Akkor a két leprás hangosan feluj­jongott. Szennyes rongyaikat, amelyekbe addig takaróztak, ledobálták magukról, és magasba emelt karral magasztalták Istent. Én egészen közel álltam hozzájuk, így láttam, hogy egyetlen folt sem volt már rajtuk. A bőrük újra tiszta lett. Meggyógyultak!

Ione hirtelen talpra ugrott, és elkezdett utat törni magának a tömegben.

Philo azonnal kitalálta, hová megy, mert miközben hallgatta Asztarte apját, eszébe jutott az elfátyolozott alak, aki gyakran üldögélt a Sareptába vezető út mellett.

Philo és Ione akkor találkozott a leprással és a feleségével, Jezábellel, amikor Etbál bácsihoz mentek vendégségbe. Jezábel egy gazdag keres­kedő lánya volt, akit feleségül vett egy nagybir­tokos család ifjú örököse. Néhány hónappal az esküvő után, amikor az első gyermeküket várták, a férfin megjelentek a rettegett fehér foltok, és nemsokára tisztátalannak, vagyis leprásnak nyil­vánították.

Szülei fényűzően berendezett faházikót épí­tettek fiuknak a hegyoldalban. Jezábel naponta meglátogatta férjét. Távol a háztól megállt, és előrébb küldött egy szolgát, aki élelmet és bort hagyott egy kövön. Egy héten egyszer az asszony magával vitte fiacskájukat is egy kis csacsin, hogy távolról integethessen az édesapjának.

Amikor Ione kifutott Asztartéék házából, egyenesen Jezábel házához sietett. A szolgáló­ lány nem akarta beengedni, így a kislány üzene­tet küldött az úrnőnek:

– Olyan hírt hoztam, ami fontos lehet a férjed­nek, de csak neked mondom el!

Jezábel erre azonnal hívatta a kislányt, aki beszámolt neki arról, hogy a vakon született Asztartét Jézus meggyógyította, és most már lát. Aztán arról a kisfiúról és a két leprásról is beszélt az asszonynak, akik szintén meggyógyultak. Jezábel először hitetlenkedve fogadta ezeket a híreket. Kizártnak tartotta, hogy valaki megérint­sen egy leprást. De Ione csak erősködött, hogy így történt, és a leprások ledobták rongyaikat, és Istent dicsérték. Végül kérlelni kezdte Jezábelt, hogy vigye el a férjét Jézushoz.

– Túlságosan gyenge egy ilyen utazáshoz! És talán nem is jól értetted az egészet, hiszen kisgyermek vagy még – bizonytalankodott az asszony. De Ione kitartóan biztatta, hogy beszél­jen másokkal is és kérdezősködjön Jézusról. Jezábelt nagyon meghatotta a kislány törődése. Gazdagon megrakott kosárral küldte haza, és kérte, látogassa meg máskor is.

A hazafelé vezető úton Ionét már várta Philo, és megkérdezte tőle:

– Miért törődsz ennyire másokkal?

– Azt hiszem, Jézust nagyon érdeklik az embe­rek. Azért gyógyít meg sokakat, akik hozzá men­nek. Tudod, Philo, nekem állandóan őrá kell gondolnom. Néha elképzelem, hogy ott vagyok mellette, és segítek neki. És amikor valakinek beszélek róla, és az illető erre elmegy hozzá… akkor úgy érzem, Jézus örül nekem és… rám mosolyog.

Teltek-múltak a napok, beköszöntött a tavasz. A halak ívásával az üzlet egyre jobban jövedel­mezett. Hírám viselkedése megváltozott: barát­ságosabban és udvariasabban bánt Philóval, amit a fiú nem tudott mire vélni.

Otthon is furcsa változások történtek. Édes­anyjuk gyakran volt távol, és olyankor Illyrikát Ionéra bízta. Aztán egy reggel Ione várta az éjszakai halászatból hazatérő Philót a parton, és elmondta, hogy az egyik éjszaka náluk járt a szellemidéző asszony, és édesanyjuktól igen sok pénzt kapott. Aztán Hírám is felkereste őket, amikor Philo aludt, és nagyon sok pénzt adott oda az édesanyjuknak, ami egészen biztosan nem a hajó bérleti díja volt. Miután Philo végig­hallgatta kishúgát, nagy léptekkel elindult haza­felé. Otthon aztán kérdőre vonta az édesanyját, aki mindent elmondott neki:

– A szellemidéző azt ígérte, hogy megszaba­dítja Illyrikát. De sok pénzt kért. Úgy döntöttem, eladom a hajót Hírámnak. Még maradt egy kis pénz abból, amit kaptam. Hírám biztosított arról, hogy továbbra is alkalmaz téged. Aztán egyszer majd veszünk egy új hajót.

– De mama! – kiáltott fel Ione. – A szellem­idéző nem tud segíteni! Vigyük el Illyrikát Jézus­hoz!

Illyrika a név hallatán őrjöngeni kezdett, és nekitámadt Ionénak. Philonak sikerült megfékez­nie nővérét. A ház újra megtelt gyűlölettel és ret­tegéssel.

– Hát jól van – fordult oda Philo az anyjá­hoz. – Miután mindent elvettél, ami az enyém volt, semmi értelme többé, hogy továbbra is itthon maradjak. Elmegyek Adorám bácsihoz Kapernaumba, és nála fogok dolgozni.

*akkoriban ez volt az orvosság

(Folytatjuk)

Az Evangéliumi Kiadónál megjelent regény rövidített változata.

Ha szeretnéd megrendelni a folyóiratot ide kattints, ha írni, vagy rajzot akarsz beküldeni, akkor erre az e-mail címre lehet: szilvia.tams@gmail.com

1. rész

A nap most kelt fel a Hermon hófödte csúcsa felett, sugarai melegítették Philo [ejtsd: filo] hátát, aki nézte a tengert, ahonnan napfel­keltekor halász édesapját szokta várni, akinek mindig segített. A tengert ködfátyol takarta, Philo fejében kavarogtak a gondolatok: alig várta, hogy elteljen két hónap, és betöltse 12. születésnapját. Akkor ő is mehet éjszakai halá­szatra édesapjával.

A családjára gondolt és szívét betöltötte a gyűlölet nővére, Illyrika iránt. Szégyellte a gyű­löletét, hiszen beteg volt a testvére (a falube­liek azt suttogták a háta mögött, hogy démo­nok szállották meg). Nehéz volt elviselnie dührohamait, őrjöngéseit, amelyek évek óta nyomasztották, elviselhetetlenné tették a csa­ládi légkört. Édesanyja féltő szeretettel gondos­kodott Illyrikáról, és Philo már-már úgy érezte, hogy ebből húgának, Ionénak, és neki is keve­sebb jut. Talán őket nem is szereti annyira.

Haragos, gyűlölködő gondolataiból kizök­kentette az, hogy feltűnt édesapja bárkája. A vízhez rohant és integetett. Apja, a csónak orrában álló csendes, erős halász, visszaintege­tett. Philo kisfiú kora óta szinte minden reggel így köszöntötték egymást. A fiú szíve megtelt hálával, hiszen nem minden halász tért vis­sza reggel, aki este tengerre szállt. Mire a hajó kikötött, Philo már előhozta a kosarakat. A szín­ültig telt hálót a halászok a partra húzták, és a fiú segített a halak válogatásában. A férfiak a kosarakat a vállukra vették, és elindultak a piacra. Philo apja a fiához fordult:

– A többit vidd haza a kosaradban! – mondta. – Nemsokára otthon leszek.

Édesanyja már alig várta, hogy Philo megér­kezzen, hiszen vendég jött a házhoz, Adorám nagybácsi Gileádból.

Adorám bácsi, Philo édesanyjának a test­vére, ritka vendég volt a családnál. Felesége kapernaumi származású, s családja nem egye­zett bele, hogy a leány elhagyja Izráelt. Így Adorám bácsi telepítette át a halász vállalkozá­sát a Genezáret-tóra, és ott folytatta hivatását. Azért, hogy apósát megbékítse, áttért a zsidó hitre.

– Örülsz, hogy nemsokára te is mehetsz halászni? – kérdezte nagybátyja. A fiú bólintott.

– A vérünkben van ez, fiam, nemzedékek óta. Valami csodálatos, hatalmas élmény egy vihar a Genezáret-tavon. Hirtelen zúdul le a hegyek közül, amikor az ember a legkevésbé várja, és úgy felkorbácsolja a vizet, hogy azt hiszi: ütött az utolsó órája. De a világon semmi­vel el nem cserélném, ezt elhiheted nekem!

Egy kicsit megállt a mesélésben, a fejét csó­válta. – A barátaim közül négyen most nemrég otthagyták csónakjukat, hogy valami kilátásta­lan kalandba kezdjenek…

Közben megérkezett az édesapa, és az ebéd­nél másra terelődött a beszélgetés.

Később Philo kérésére Adorám bácsi foly­tatta a történetet:

– Galileában különös dolgok történnek, és senki sem tudja, hogyan vélekedjék róluk, én a legkevésbé. De csak kell ahhoz valami, hogy az ember csónakot, hálót egyszerűen otthagy­jon, és minden további nélkül odébbálljon! Mélyebb meggyőződésük kell hogy legyen, mint nekem van.

Adorám bácsit nem érdekelte a felvett val­lása, nem foglalkozott vele, sokszor csak mula­tott rajta. Azon is, amikor megtudta, hogy egy próféta Kánában a vizet borrá változtatta. Hanem amikor látta halásztársait, akik azért a prófétáért otthagyták a hivatásukat, gondolko­dóba esett.

Ezek után egy kapernaumi tisztviselőnek, aki­nek rendszeresen szállította a halat, megbetege­dett a a kései születésű egyetlen fia. A környék valamennyi orvosát összehívták, de nem tudtak segíteni. A cselédek már siratták a fiút. Végső elkeseredésében a tisztviselő Kánába lovagolt, ahol a próféta tartózkodott. Maga mesélte el Adorám bácsinak, hogy a földre esve kérte a prófétát, jöjjön el vele, mielőtt a fia meghal.

A próféta csak ennyit mondott: „Menj haza, a fiad él!”. Egy óra volt akkor.

– És ő elhitte? – kérdezte csodálkozva Philo édesanyja.

– Igen – felelte Adorám bácsi. – Csak azt tudta, hogy az a szó igaz, s hogy annak az embernek isteni ereje van. Örömmel lovagolt haza, a szolgák boldogan futottak elé. A gyer­mek élt. Egy órakor megszűnt a láza.

– Hogy hívják azt a prófétát? – kérdezte az édesapa.

– Hogy hívják? Jézus a neve.

Beszélgetésüket Illyrika kétségbeesett sikol­tozása szakította félbe. Miközben Philo édes­apja és édesanyja a leánnyal volt elfoglalva, a fiú kirohant a házból. Késő délután tért haza. Nemsokára Adorám bácsi is megérkezett a sareptai rokonok látogatásából.

Az édesanya még mindig nagyobbik lányát ápolta.

Adorám bácsi faggatni kezdte a lány állapo­táról, amiről még sohasem beszélt a testvérével.

– Mióta szenved ebben?

– Kislány kora óta. Tízéves korában kezdőd­hetett. Én vagyok az oka.

– Hogyhogy? Minden betegség Istentől jön, vagy az istenektől, ki hogy hiszi.

– Ez a betegség nem. Illyrika kifordult láb­bal született, ami nagyon rám nehezedett. Elvit­tem őt egy javasasszonyhoz, akinek sötét hatal­makkal volt kapcsolata. Mindenfélét mormolt maga elé, hangosan felkiáltott és kezét a lányra helyezte. Óriási összeget kívánt. Naponta be kell csapnom a férjemet, hogy az összeget kifi­zessem. Illyrika lába idővel meggyógyult, nem maradt béna, de a gonosz erőt vett rajta. Most már tudom, miért tiltja a zsidók Istene halál­büntetés terhe mellett, hogy népe kapcsolatba lépjen jövendőmondókkal, varázslókkal. Bizony ezek mögött gonosz hatalmak állnak. Ezek nem engedik el azt, aki érintkezik velük.

Adorám bácsi döbbenten hallgatta, s kérte, vigye vissza ahhoz a nőhöz a lányt, hogy szabadítsa fel a kötelék alól. Az édesanya arról beszélt, hogy a gonosz a gonoszt nem űzi ki. Az orvos és a gyógyitalok nem tudtak segí­teni. A gonosz hatalma minden emberi erőnél nagyobb.

Philo hallotta a beszélgetést, eddig nem tudott ezekről. Csüggedten hajtotta álomra a fejét. Másnap Adorám bácsi hazament.

A kis Ione, Philo húga vidámabb lett a nagy­bácsi látogatásától. Megértette, hogy nővére előtt nem szabad Jézus nevét kiejteni. Az a tör­ténet, amelyet a kisfiúról mesélt Adorám bácsi, reménységet gyújtott benne. Miért ne tudná az a próféta Illyrikát is meggyógyítani, meg a vak Asztartét, aki lenn a kikötőnél lakik?

Philo ki akarta józanítani húgát:

– Ione, ez a próféta zsidó, mi meg a szemük­ben pogány föníciaiak vagyunk. A zsidók soha nem jönnek át hozzánk! Tudod, hogy azok oda­lent kutyának neveznek minket, még Adorám bácsi felesége, Eszter sem látogatott meg soha minket. Azonkívül a próféták vallásos emberek, s a két ország vallásában semmi közös vonás sincs!

Ione ragyogó szemén, mosolygós arcán Philo láthatta, hogy hitében nem ingatta meg.

Elközelgett az a holdtölte, amikor Philot édesapja először vitte ki az éjszakai halászatra. Néma áhítattal állt a parton. Kapott egy evezőt, s érezte: erős, szabad férfi lett belőle.

Még a napfelkelte előtti nyugodt, esemény­telen órákban sem hagyta az édesapja aludni, az evezővel és a vitorlával kellett foglalkoznia, pedig a szemét már alig tudta nyitva tartani.

Amikor kikötöttek, és a súlyos hálót húz­ták ki maguk után a vízből, az apja megkönyö­rült rajta, erős karjával felemelte, és kidobta a partra, mint valami kölyökkutyát.

– Eredj haza, egyél és aludd ki magadat – mondta barátságosan.

Philo estig aludt. Akkor lelkesen, boldogan ébredt fel, hiszen érezte, ez az az élet, amelyre vágyott.

Másnap vihar tört a tájra, így nem mentek ki halászni. Philo értesítette a halászokat. Éjjel Illyrika dühöngött, a tengerparton járkált iszo­nyatos állapotban, édesanyja pedig szorosan a nyomában maradt.

Philo és Ione meglátogatták édesanyjuk test­vérét, Anat nénit és családját a sareptai úton. Anat néni egy jómódú gazdához ment feleségül, tanyájuk a part menti úttól keletre egy dombon állt, Tírusz és Szidon között..

Etbál bácsi éppen szántott a legnagyobb fiá­val, a kisebb gyermekek voltak csak otthon Anat nénivel. Nagy szeretettel fogadták őket (tevetejet, friss cipót kaptak, és teli tányér olaj­bogyót merítettek nekik a pácoló hordóból). A kicsik megmutatták Ionénak az újszülött tevét. Mire visszatértek az istállóból, megérkeztek a szántásból a többiek is. Ione beszélt a kicsiknek a kapernaumi csodáról, a kisfiú meggyógyításá­ról és a prófétáról. A kicsik lelkesen újságolták ezt mindenkinek, amikor betértek a házba.

– Ione el akar hozzá menni, és meg akarja kérni, hogy gyógyítsa meg az unokanővérünket, Illyrikát.

Csend ült a házra, majd Philo kifejtette, hogy mindezt komolytalannak tartja, mert nem hiszi el.

18 éves unokabátyjuk, aki már ebben az évben Damaszkuszig hajtotta a tevéket (az olajat adta el ott), megbátorította Ionét. Elmon­dott egy történetet, amelyet útközben egy fogadóban hallott a zsidó csodaemberről. Az a próféta egy zsidó vallási vezető lánykáját vissza­hozta a halálból. A hitetlenkedés moraja futott végig a helyiségen. Erre az unokabáty nyomaté­kosan kijelentette:

– Azt mondják, hatalma van élet és halál fölött.

Ione izgatottan kérdezte:

– Talán mindenkinél erősebb?

Anat néni az amulettjét szorongatta. Philo fülében édesanyja szavai csengtek: „a gonosz hatalma erősebb minden más hatalomnál”. Megkérdezte nagybátyjától:

– Véleményed szerint melyik hatalom a leg­erősebb?

– Én egyszerűen a természet hatalmában hiszek. Hiszek az erőben, amely a csillagokat a pályájukon mozgatja, és amely esőt küld a föld színére.

Sietniük kellett haza, hiszen éjszaka halá­szatra készültek. Etbál bácsi vihar jeleit látta a nyugati égbolton.

Ione lelkesedve beszélt hazafelé a prófétáról, aki minden dolgot rendbe tudna hozni. Philo megértette, hogy a különös csodatevő teljesen rabul ejtette Ione szívét.

(Folytatjuk)

Az Evangéliumi Kiadónál megjelent regény rövidített változata.

A cikk az Örömhír 2015/1 9-11.oldalakon található

Ha szeretnéd megrendelni a folyóiratot ide kattints, ha írni, vagy rajzot akarsz beküldeni, akkor erre az e-mail címre lehet: szilvia.tams@gmail.com