Gyere velünk a Biblia Korába

Távgyógyítás

Rossz az idő, zuhog az eső. A szél besüvít az ablakon, ezért anya szigetelőcsíkot ragaszt a nyí­lásokba, résekbe. Csabi köhög, itthon maradt, nem ment oviba. Saci jön meg az iskolából, kábán, szédelegve. Anya a homlokára teszi a kezét, és így szól:

– Kislányom, te is bújj az ágyba, lázas vagy! Tedd be a hőmérőt, majd meglátjuk, mi lesz!

– Biztos tőlem kaptad el a baciluskát – szól Csabi.

– Miért becézed? Ronda bacilus! – rázkódik össze a kislány. – Pont ez hiányzott! Itt a félév vége, jó lenne még felelni bizonyítványosztás előtt.

– Én szomorúbb vagyok, mert most lesz az oviban a jelmezbál, úgy készültem rá.

– Maradjatok nyugton gyerekek! Elmondok nektek egy történetet a Bibliából.

– Az jó lesz! – nyugszik meg a kisfiú.

– Ez a történet hasonlít a kapernaumi száza­dos történetére, ugyanott játszódik, de nem az. Figyeljetek! Volt egy ember, egy királyi tisztviselő.

– Katona volt? – kérdi Csabi.

– Nem, a királyi hivatalban dolgozott, ahol a rendeleteket fogalmazták, az adóügyeket intézték és más állami feladatokat végeztek. A szá­zadosnak beteg lett a kisfia. De nem olyan egyszerű betegsége volt, mint most a tietek, hanem halálos. Az apa kétségbe volt esve. Az egyetlen fia beteg, és senki nem tudja meggyó­gyítani!

– Dehogynem! – szól közbe megint Csabi – Jézus biztosan tudott volna segíteni.

– Igen, ez a tisztviselő is elment Jézushoz, mert tudta, hogy a közelben van, Kánában.

– Ahol a menyegző volt? – kérdi Saci.

– Igen, ott. Meg is kérte Jézust, hogy gyó­gyítsa meg a fiát. De Jézus így felelt: Ha nem láttok csodákat, nem hisztek. A tisztviselő újra kérte: Jöjj el hozzám, mielőtt meghal a gyerme­kem! Jézus akkor így felelt: Menj el, a fiad él! Ez a tisztviselő pedig elindult, mert hitt Jézus sza­vának. Sietve szedte a lábát.

– Lehet, hogy kocsin ment – jegyzi meg Csabi.

– Nincs benne a Bibliában, kisfiam, hogy mivel ment. Még félúton sem volt, amikor eléje jöttek a szolgái a jó hírrel, hogy a gyermeke meggyógyult. Ekkor az apa megkérdezte: Hány órakor lett jobban? Tegnap délután egy órakor hagyta el a láz, mondták neki a szolgák. Pont akkor történt, amikor Jézus ezt mondta: „Menj el, a te fiad él” 17

(János 4,50). Amikor hazaért, a kisfia egészsé­gesen szaladt eléje. Az apa összehívta családját, egész házanépét, és mindnyájan hitre jutottak.

Csabi csendesen megjegyzi:

– Nekünk is ilyen távgyógyítóra lenne szüksé­günk, mert akkor nem kellene bevenni az orvos­ságot, mehetnék oviba és a jelmezbálba is.

– Igen – emlegeti Saci –, a múltkor is úgy tet­tél, mintha bevetted volna az orvosságot, és anya az éjjeliszekrény fiókjában találta meg.

– Az régen volt. Most már tudom, hogy a becsapás bűn, és én téged még egy kicsit sem akarlak megbántani, ugye tudod, anya?

– Igen fiacskám – simogatja meg Csabit –, de most már idd meg a mézes teádat, és jól taka­rózz be!

– Ez a történet valóban nagyon hasonlít a kapernaumi századoséra. Ő is azt kérte Jézustól, hogy: Csak egy szót szólj, és meggyógyul a szol­gám. Jézus egy szót sem szólt, legalább is a Bib­liában nem olvassuk, és meggyógyult a szolgája – mondja Saci. – Ezt a pogány századost dicsérte meg Jézus, hogy ilyen hitet Izráelben sem látott.

– Bizony, jól tudod – bólogat anya.

Kulcs zörög a zárban, megérkezik apa. Megle­pődve látja, hogy szaporodott a betegek száma.

– Itt a felmentő csapat, pihenj egy kicsit! – mondja anyának.

– Apa – kérdi Csabi –, te már gyógyítottál távolból, vagy csak Jézus képes erre?

– Előfordult, hogy telefonon kértek tőlem tanácsot, útmutatást, de az én szavamnak nincs gyógyító ereje. Jézus az áldott orvos. „Ő ad mindenkinek életet, leheletet, és mindent” (Apostolok cselekedetei 17,25). Csak Jézus­nak van hatalma távolból is gyógyítani. Milyen kár, hogy mégis vannak emberek, akik azt hir­detik magukról, hogy tudnak távolról, tévén, rádión keresztül gyógyítani. Sajnos, sokan hisz­nek nekik. Még gyógyulások is történhetnek, csakhogy azt senki nem vizsgálja, hogy kinek az erejével.

Csabi meglepődve kérdezi:

– Kinek az erejével, apa?

– Kisfiam, az ilyen gyógyulások mögött min­dig az ördög áll.

– Brrr! Akkor nem kell! – rázkódik össze a kisfiú.

– Tegyétek össze a kezeteket, és imádkoz­zunk, hogy Jézus mihamarabb gyógyítson meg titeket!

Vitális Ilona

A cikk az Örömhír 2015/1 6.oldalán található

Ha szeretnéd megrendelni a folyóiratot ide kattints, ha írni, vagy rajzot akarsz beküldeni, akkor erre az e-mail címre lehet: szilvia.tams@gmail.com

Bőkezűen osztott a szegényeknek

Saci szedi a lábát, siet haza, mert nagyon megéhezett az edzés után. Ahogy belép az ajtón, köszön és kérdi:

– Anya, mit ehetnék, majd éhen halok! Nem volt nálam pénz, még egy kiflit sem tudtam venni.

– Mindjárt megterítek, hívd be Csabit a kertből, azonnal ehetünk. Olyan szeleburdi vagy mostanában. Mi van veled?

– Nem tudom, de az edzésen nagyon kifá­rasztanak.

– Mossatok kezet! Üljetek le, éhes társa­ság!

Összeteszik a kezüket: Urunk Jézus, áldj meg minket, mindennapi kenyerünket. Ámen.

Csengetnek, Gyula bá érkezik meg.

– Eszel velünk? – kérdi anya.

– Nem, testvérkém, majd otthon. Csak egy könyvet hoztam vissza.

– Sacikám, ne olyan kapkodva egyél, még félrenyeled az ételt! – figyelmezteti anya a kislányát.

Közben Gyula bá beszélni kezd:

– Tudjátok, az Úr Jézus figyelt arra, hogy amikor az emberek hozzá mentek Igét hall­gatni, meg is éhezhettek. Mind a négy evan­gélista beszámol erről, de nem egyformán, kinek-kinek mi volt a fontos.

Máté és Márk szinte egyformán írták le az eseményeket, Lukács, aki csak hallo­másból értesült a kenyér megszaporításá­ról, kevés adatot közölt. János a legrészle­tesebb, ő azt is megírta, hogy – a Lukácsnál Genezáreti tó néven szereplő – Galileai-ten­ger túlsó partján egy hegyre ment fel Jézus a tanítványaival. Szeretett volna megpihenni és együtt lenni velük, de ekkor hatalmas sokaság közeledett feléjük. Jézus nem törő­dött fáradtságával, hanem tanította őket, a betegeket meggyógyította. Már alko­nyodott, amikor Jézus szólt Fülöpnek: Hon­nan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehesse­nek? Ha éhen bocsátjuk el őket, kidőlnek az úton. Fülöp így válaszolt: Kétszáz dénár árú kenyér sem volna elég ennyi embernek, hogy mindenki kapjon egy keveset. Péter testvére, András, aki szemfüles volt, egy kisfiúra mutatott: Van itt egy gyermek, aki­nél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyinek? Jézus azt mondta: Ültessétek le

az embereket! Nagy fű volt azon a helyen, 50–100-as csoportokban telepedtek le. Ötezer férfi volt ott a nőkön és gyerekeken kívül. Jézus fogta a kenyeret, hálát adott és tört a kenyérből. A tanítványok pedig elkezdték széthordani az ennivalót az embe­reknek. Amikor ettek és jóllaktak, a maradé­kot összeszedték. Tizenkét kosarat töltöttek meg.

– Mekkora volt egy kosár? – kérdi Csabi.

– Ezt nem tudom – válaszol Gyula bá. – De látjátok, Jézus arra is figyelmeztet, hogy a maradékot szedjék össze.

– Mi sem dobunk ki ételt! – jegyzi meg Saci.

– Tudom, Sacikám – simítja meg Gyula bá a kislány arcát. – De sajnos én sokszor látok eldobált tízórai maradékot az iskolában.

– Tudjátok, hogy az ő kenyerük olyan volt, mint nálunk a pizza vagy a pita? – veszi át a szót anya. – Hüvelykujjnyi vastag kenyér, melyet nem vágtak, hanem törtek. Naponta sütötték az asszonyok. Hajnal előtt keltek, mert több órányi munkával tud­tak egy nagyobb családnak elegendő lisztet megőrölni a kézimalommal. Az eltett kovásszal összegyúrták a lisztet. Amikor meg­kelt, darabokat szaggattak ki belőle, majd kerekre formázták és a ház előtt lévő tűz­helyre, a vaslapra téve pár perc alatt megsü­tötték. A megsült lepényeket egy botra fűz­ték fel, mely minden házban ott állt. Estére mind el is fogyott, nem maradt másnapra.

– Az Úrtól tanult imádságban is a min­dennapi kenyeret kérjük – mondja Gyula bá. – Jézus is ilyen kenyeret evett az utolsó vacsorán, amikor a kenyeret bemártották a tálba.

– Amikor úrvacsorázunk, akkor is egy darab kenyeret tör meg a lelkész és úgy adja nekünk – egészíti ki anya Gyula bát. Majd hozzáfűzi:

– Ha befejeztétek az ebédet, tanítok nektek egy szép imádságot: Te, ki bűnö­sökkel egy asztalhoz ültél, és velük kenye­ret is ettél, jövel, Urunk Jézus, te légy min­dig vélünk, áldd meg az ételünk, amit adtál nékünk. Ámen.

Vitális Ilona

Ha szeretnéd megrendelni a folyóiratot ide kattints, ha írni, vagy rajzot akarsz beküldeni, akkor erre az e-mail címre lehet: szilvia.tams@gmail.com

Vasárnap van, istentiszteletre megy a család. Csabi az ovisokhoz, Saci és Zsolt a karzatra. Furcsa dolgot látnak. Az igehirdetés alatt egy házaspárral szemben ott áll egy asszony, és a kezével minden- féle jeleket mutat nekik. A két ember pedig látha­tóan nagyon figyeli a jeleket mutató kezeket.

Saci megböki Zsolt karját:

-      Mi lehet az?

-      Jeltolmács - súgja vissza bátyja.

Az istentisztelet végén Zsolt megmagyarázza Sacinak a különös jelenetet:

-     Ez a házaspár siket, de a szívük szomjas Is­ten Igéjére. A mi templomunkban* úgy segítik a siketeket, hogy jeltolmács mutatja nekik a lelkész beszédét. Vannak, akik nem siketek, csak rosszul hallanak, ezért a templom bal oldalán hangosí­tó berendezés van a számukra. Aki még ennél is rosszabbul hall, az kölcsönvehet fülhallgatót, ame­lyik fölerősíti a lelkész hangját.

-     Tudod, ugye - mondja tovább Zsolt hogy apa néha nézi a tévében a parlamenti tudósítást, és olyankor a képernyő felső sarkában egy nő áll, és ugyanúgy mutogat, mint ez a néni tette a temp­lomban. De azok a siketek nem Igét, hanem poli­tikát hallgatnak, ill. néznek.

A szülők és Csabi már várják a két nagyobb testvért.

-    Min tanakodtatok olyan izgatottan? - kérdi anya.

-     Ma látott Saci először jeltolmácsot, arról be­szélgettünk.

Apa bólogat:

-     A siketek nem hallják a patak csobogását, a madarak énekét, de az emberek beszédét sem. Volt idő, amikor nem törődtek a siket emberekkel, hanem általában kiközösítették őket. így volt ez Jézus korában is.

A siketek el voltak zárva a világtól. Egyszer egy dadogó siketet vittek Jézushoz. Azért dadogott, mert nem hallott, ezért furcsán ejtette ki a szava­kat, a beszéde nehézkes volt. Jézus félrevonta ezt az embert, ujját a fülébe dugta, majd megérintette a nyelvét. Az égre tekintett, Istenhez fordult és ezt mondta: Effata, ami azt jelenti: Nyílj meg! Jézus parancsára ez az ember egyszeriben hallott, és tö­kéletesen tudott beszélni. Mindenki csodálkozott, és azt kérdezték: Ki ez, hogy a siketeket is hallóvá teszi, a némákat is beszélővé?

-     Tudjátok - magyarázott tovább apa -, van, aki betegség következtében veszíti el a hallását, van, aki úgy születik. Manapság a siketek már nincsenek elzárva a hallóktól. Sok segítséget kap­nak. Iskolájuk is van, ahol megtanulják a jelbeszé­det. A fogyatékkal élő emberek is nagyon sokra képesek, csak szeretet és türelem kell hozzájuk.

- Beethovennek, a híres zeneszerzőnek először hallászavarai voltak - fűzi hozzá anya -, később teljesen megsiketült, csak írásban lehetett vele érintkezni. De siketen megírta a világ egyik leg­csodálatosabb zeneművét, a IX. szimfóniát, és benne az Örömódát. És képzeljétek, az első siket- néma intézetet Vácott létesítették. Cházár András gyógypedagógus a saját vagyonából hozta létre. Bárczi Gusztáv pedig, aki tanár volt az intézetben, megszervezte a nagyothallók iskoláját.

-     Hálásak lehetünk, hogy a mi templomunk­ban is gondolnak a sérült emberekre - állapítja meg Zsolt. — Van két jel kitéve a terem oldalára: fekete mezőben egy fül, illetve egy jelelő alak. Aki ezt meglátja, tudja, hova kell ülnie.

- Időnként mi is si­ketek vagyunk Isten szavára, mert nem enge­delmeskedünk, és némák, amikor imádkoznunk vagy szólnunk kellene. Ugye, gyerekek? - kérdi anya.

Ekkor Csabi kiszakítja kezét anyjáéból, előreszalad, és hangosan énekelni kezd: Halld meg a hívást, Jézusodét, még ma kövesd őt, fogva kezét!

Zsolt halkan súgja Sacinak:

- Ezt még a siketek is meghallják!

Vitális Ilona

*A Budapest'Pasaréti Református Gyülekezet

Ha szeretnéd megrendelni a folyóiratot ide kattints, ha írni, vagy rajzot akarsz beküldeni, akkor erre az e-mail címre lehet: szilvia.tams@gmail.com